100 nap bringa

Bejegyzés időtartama: 2009. május 26 – 28. Simon Norbert tollából

Megtett út: 15 + 123 + 1 km

Ez a nap is tipikus holland módra kezdődik: szakad az eső, hideg van, időnként eléggé fúj a szél. Tegnap este nagy vihar is kezdődött, állítólag 5 cm átmérőjű jég is esett. Semmi kedvem nem volt elindulni sehova, a reggeli is rettenetes volt abban a hotelszerű képződményben, ahol megszálltam. Amsterdam azért mégiscsak Amsterdam, muszáj megnézni, ha már eddig tekertem Kampenből. Tegnap ugyan gyalogoltam vagy 20 km-t a városban, de sok fontos nevezetességet nem érintettem. Így nyolc körül gyalogtúrára indultam ismét. Mentem, mentem, mendegéltem. Kicsiny utcákon, egyre kihaltabb sikátorokban jártam, valahol a Begijnhof környékén. Éppen fényképeztem, amikor az utca túlsó végén két bringás fordult be. Egyforma, narancssárga – fehér ruhában voltak. Ahogy közeledtek, az ujjongó öröm szülte reakció egy „Hájjj!!!” artikulálatlan üvöltésében formálódott meg ajkaimon.

Zita és Árpesz jöttek velem szembe, hagyjuk a cifraságot. Nagyon tré idő volt, csöpögött az eső, és ahogy az előrejelzést hallottam, nem is számíthattunk semmi jóra egészen estig. Gyorsan örömködtünk, fényképek készültek a véletlen találkozásról, és megbeszéltük, hogy a reptéren találkozunk valahogy este fél nyolc magasságában.

Ennek megfelelően időben elindultam Schiphol irányába, mert térképem sem volt, meg szakadt az eső, hideg volt, fújt a szél és még keveset is aludtam, mert találtam egy magyar srácot a szállásomon, és sokáig beszélgettünk az amsterdami életről. Nehéz szülés volt megtalálni a reptéri terminált, mert arrafele eléggé igénytelenül táblázottak a bringautak. Árpeszék 15 km-t mentek, én negyvenet…sebaj, meglett a reptér. Sokat fényképeztem, jó volt látni a nyüzsgést is. Mindenki siet, igyekszik, rohan, nehogy lekésse a gépét. Sokan utaznak, ki öltönyben, ki egyszerű ruhában. Sok csomaggal vagy kevesebbel, egyedül vagy társaságban. Jó hosszan nézegettem az embereket, nyugodt is voltam, mert az okos és kedves reptéri kisasszonyok megnyugtattak, hogy a 11-es checkpointnál lehet csak felszállni arra a gépre, amelyikkel Zita utazik. Rosszul tudták. Nagyon rosszul. Nyolc körül már kezdtem aggódni, hogy mégis hogyan fogunk így találkozni, hiszen az utasok már nyilván a gépen ülnek, stb. Fél kilenc előtt az információs pulthoz mentem, hogy tanácsot kérjek, hogyan lehetne megtalálnunk egymást Árpesszel. Segített is a néni: bemondta, hogy „Mister Harkaníííí Aarpaad gó tú dö informésön plíííz.” Vártam néhány percet, még mindig nem találkoztunk. közben vettem két sört a biztonság kedvéért, hogy amikor találkozunk, azáért szomjan ne maradjunk. Majd ismét a fent említett néni szolgáltatásait vettem igénybe, aki ezúttal férfihangon mondta a szöveget. Na, ez meghozta gyümölcsét! Egy tekintélyt parancsoló, de mégis lágy férfihang kellett ahhoz, hogy találkozónk megvalósuljon. Árpesz meglátott, és heje-huja, hip-hip hurrá.

Gyorsan vettünk még két sört, mert kiderült, hogy előző napi házigazdáik, Nuno és Monica tudnak bennünket fogadni éjszakára. Ők Portugáliából érkeztek, számítástechnikával foglalkoznak. Vagy nem. Hihetetlen rendesek voltak, és nagyon sokat lehetett velük beszélgetni, és annyi kaját ettünk, meg olyan jót, amilyet itt régen nem láttam. Rizs, sült tarja, spárga sütve krémmel, vagy valami hasonló. Aztán még ittunk egy portugál italt is, olyan 25% körül lehetett, édes volt és dió ízű. Elég finom volt. Éjjel egy körül aztán elmentünk aludni, illetve Árpesz még írt. Majd úgy kettőkor szólt, hogy ne horkoljak, mert áthallatszik a szomszédba. Ritkán szoktam horkolni pedig.

A reggeli felkelés simán ment, az erkélyen még a vizes, szétázott cipőm is megszáradt, így aztán nagy partytime – hangulatban pakoltunk. Fél kilenckor már úton is voltunk, az idő szép, kellemesen hűvös. Amsterdamból kifele tekertünk, mindenféle nagyobb utakon, amik mellett természetesen mindenhol bicikliút vezetett. Az LF 23 jelzésű kerékpárutat kerestük és találtuk meg, ami a holland főváros és Kampen között vezetett. Az út eleje csúnya, fölöttünk nagyfesz vezeték, mellettünk a természet lágy öle vagy 100 méteren, utána modern lakótelepek. Azt hiszem, Sziráki Árpi holland hasonmásával találkoztunk egy Muiden nevű település táblája alatt. A csávónak egy Koga bringája volt, nem a legolcsóbb kategóriából. Azért állított meg minket, mert nem tudta kihajtani az első keréken található támaszt. Elmesélte azt is, hogy hétfőn indul Isztambulba egyedül, bringával, és most akar szponzorokat találni. Lehet, hogy kicsit hamarabb kellett volna elkezdenie a készülést. Bele is gondoltunk, hogy mi lesz vele, ha mondjuk kap egy defektet, vagy netán Törökország valamely csodaszép vidékén történik valami a géppel. Azt mondta, majd a garancia…jaja, a török pusztában. Azt hiszem, a fiú igen be lehetett szívva, a fű szagát ott is éreztem, de nem hittem el, hogy egy sportember így menjen forgalomba. Csak most, hogy felidézem a tekintetét, a beszédét, meg a helyzetet, ahogy és amit mondott. Joga van hozzá.

11 – re értünk Naardenbe, ahol alaposan megreggeliztünk. Kenyér, Brie sajt, sonka, hazai kolbász. „Árpesz, jó lenne inni egy kakaót!” „Szerintem is.” És már rögtön a 20 méterrel arrébb lévő boltban voltam, ahol két liter kakaót meg két sört vettem. Miután mindent elpusztítottunk, megindultunk tovább. De csak az első olyan helyig, ahol a túlnyomást ki lehet folyatni.

Ezek után hosszú erdei szakasz következett, erdei ösvényen, aszfalt nélküli helyeken tekertünk izomból. Ahogy Árpesz mondta a kakaóra meg a sörre: „Ettől nagyon meg fogunk vadulni.” És tényleg így lett, de az igazi vadulásra még várni kellett egy kicsit. Vadregényes tájakon át bicikliztünk, nekem nagyon jól esett a sok síkság meg poshadt trágyaszagú legelő után valami mást is látni. Madarak csiripelnek, a fák felfogják a szelet, nincsenek holland mamák, akik beállnak az útba, és ha csengetsz, akkor sem mennek arrébb. Na, de az nagyon vicces, amikor meg későn vesznek észre, és elugranak az utadból…

Hamar megérkeztünk ahhoz a komphoz, amelyikkel két nappal korábban jöttem Amsterdam felé. Gyorsan át is keltünk, és izomból robogtunk tovább, habár itt néhány km erejéig csak macskakő volt. Spakenburgben találtunk egy török kajáldát, ami előtt satufékkel álltunk meg. Ugyanis Naardenben nem találtunk sehol ilyet, meg előtte sem, és nem akartuk kihagyni a normális kaját sem. Aki pedig Hollandiában finomat akar enni, általában kínaiba vagy török büfébe megy. Hús, zöldség, kenyér, nem is kell más, minden tápanyag benne van, ami csak egy 100 nap bringásnak kell. Főleg, ha olyan nagy, mint amilyet ott adtak. A büfé mellé toltuk a bringákat egy lépcsőház bejáratához, és oda is ültünk le csövelni. Többször esett rám valami víz, azt hittem először, hogy gólyafos. Miután betúrtuk a kebabot, zúztuk tovább. Spakenburg után a bringaút a gáton megy elég hosszú távon, csak Harderwijk előtt tér vissza ismét a rendes út mellé. Itt a tájban gyönyörködtünk, emberek szinte nem is voltak sehol, se szembe, se mögöttünk.

Nem sokkal azután, hogy vége lett a gátnak, az út az autópálya mellett haladt, és találtunk egy HATALMAS biciklit. Természetesen fénykép, mászás. Nagyon állat volt. Lehet, hogy jövőre veszek egy ilyet. Nagyobb kerekek, gyorsabban lehet vele haladni. Nem sokkal utána Harderwijkben álltunk meg csokit enni és libákat bámulni, meg egy kicsit pihenni is. Ekkor kezdett el hűlni az idő, és úgy nézett ki, esni fog, de szerencsére nem lett belőle semmi, csak néhány csepp hullott Kampen előtt.

Harderwijk után érett össze a délelőtti kakaó és sör páros, mert amint kitaláltunk a városból, és jó minőségűre változott az út – amely mellesleg gyönyörű tájakon vezetett keresztül -, úgy megraktuk neki, hogy mindenünk lobogott. Az út minősége és a nem kis mértékű hátszél sokat segített. De már magát a kerék hangját is élmény volt hallgatni azon az úton. Semmi koppanás, rázkódás. Olyan sima volt, mint a kisbaba popsija. Csináltunk is videót, éppen 40 km/ó körül mentünk – de nem ez lett a napi rekord. Megint meg kellett hirtelen állnunk, ugyanis az egyik farmon láttunk teheneket, mégpedig nem is akármilyeneket! A tehén testének első harmada tiszta fekete, közepe tiszta fehér, hátsó harmada pedig megint fekete volt. Ez még nem volna baj, de mintha vonalzóval húzták volna meg a határokat. Nagyon állat volt. Aztán láttunk két Trabantot is, fogalmunk sem volt, hogyan kerülhettek oda, kvázi a puszta közepére. Pár csepp esővel, de még mindig töretlen jókedvvel, habár kissé fáradtan értünk be a festői belvárosú Elburgbe, ahol fényképezés és csokievés után vizet szereztünk. Innen már csak 17, 5 km Kampen, ahol vége a mai szakasznak. Meg is toltuk neki rendesen. Az egyik kis lejtő után 48 km/ó – val zúztuk, az autósok nem kis meglepetésére. Küldtük, mint a vadállat. Így értünk Kampenbe hozzám. Itt már várt ránk egy magyar lány, Judit, aki egy másik teológián tanul, nem azon, ahol én. Itt volt két nagyon jó barátja, Gergő és Norbi, akik Németországban végeznek önkéntes munkát gyerekek között. Mellesleg ikrek is. Így 5, azaz öt magyar volt együtt, hazánktól 1500 km – re. Vásárlás, fürdés, stressz oldó pálinka ivása, majd pedig brutál tészta főzése következett: sajtszósz, raklapnyi zöldség, darálthús. Egy vagonnyi kaját tömtünk magunkba. megjelent Akum is időközben. Ő egy indiai lány, szintén a másik suliban tanul. Árpesz leírta, feltöltötte, amit kellett, kerestünk Zwolléban kerékpárszervizt. Utána még együtt iszogattunk, de Árpesz másnapi hivatalos elfoglaltságára hivatkozva elment aludni. Mi tovább mulattunk, nagyon jó volt magyar cimborákkal lenni, rég nem láttam ilyen állatfajt.

Reggel negyed nyolckor kelés, de kitoltuk egy órával tovább. Árpesz kilenc körül indult el, kikísértem a gátig. Szerettem volna elmenni vele Nordkappig, de nem lehetett. Vizsgáim vannak, tanulni kell. Ami viszont nagyon meglepett: elindulásunkkor nem volt semmi cucc a bringámon, így amikor kiállva indítottam, majdnem kirántottam magam alól a gépet. Vicces volt. Egy km – t mentem Árpesszel, és egy gát elején elbúcsúztunk. Én visszafordultam, várnak az órák meg a tanulás. Árpesz pedig ment tovább. Itthon faltunk a maradék magyarral, tegnapi kaja, nagyon állat volt. Egyszer azt hallom, hogy valaki jön be…narancs – fehér felső, kék nadrág: „Helló, fiúk, itt hagytam a telefonomat…”

Árpesz! Öröm volt veled tekerni, köszi szépen az élményt. Vigyázz magadra, vigyázzatok egymásra is, aztán ha netán hidegre fordul a reggel, akkor tudod, mire jó a hazai. Hátszél, és RAKD MEG!!!

Simon Norbert. Kampen, Hollandia, 2009. május 28.