100 nap bringa

Reggel igen kemény volt az ébredés, kb. úgy éreztem magam, mint akit agyonvertek. Gyorsan kidobáltam mindent a sátorból és odakint pakoltam össze. Azt beszéltük meg, hogy ma repülőrajtot veszünk, vagyis nem a sátorhelyen reggelizünk, hanem valamivel odébb, hogy ezzel is meggyorsítsuk az indulást. Gondolván, hogy talán a reggeli elég nagy motiváció egy gyorsabb pakoláshoz. Hát nem így volt, ismét 10 óra környékén sikerült csak útra kelnünk. Ez már csak egyre nehezebb lesz…
Komolyabb emelkedőt jeleztek a táblák, ezért úgy gondoltuk, még most érdemes inkább megállnunk, nehogy éhgyomorra kapjunk be valami izmosabb kaptatót, az nem lenne finom. Egy buszmegállóban ettünk téliszalámis kenyereket.
Egy Hol nevű településen kanyarodtunk fel a völgyünkből egy meredeken fölfelé tartó útra Haugastöl felé. Ez a kaptató egyikünknek sem esett jól, igen meredek volt és valahogy nagyon nem volt még finom felkapaszkodni rajta. Mire felértünk, patakokban folyt rólunk a víz. Innentől aztán Geilo-ig lankásabb maradt a táj, majd egy csúnyább (egy tényleg csúnya!) tó mellett folytattuk kisebb hullámvasutazásokkal. Igencsak kivett belőlünk ez a sok emelkedő, nekem különösen nem esett jól most ez a nagy terhelés, nehéznek éreztem a bringát, de saját magamat is. Még az is nehezemre esett, hogy a mezem hátsózsebéből elővegyem a fényképezőt és fotózzak – amit amúgy imádok. Még fel sem ébredtem igazán, máris több száz métert kellett felkapaszkodnunk. Nem éreztem magamban az erőt, nyűgös voltam és ezt éreztem is magamon. Nem volt vidám az élet outdoorfalván ekkor.
Amikor úgy véltük, hogy most már talán nem jön több komolyabb kaptató, megálltunk csokit enni és kicsit feljebb öltözni. Láttam, hogy Balázs pakolni kezdi lefelé a sok málháját, ez kicsit betette nálam a kaput. Nem igaz, hogy negyed óráig kell, hogy tartson előtúrni egy rohadt széldzsekit… Lepókozni a csomagtartó tetejéről a vízálló zsákot, kivenni belőle a táskát, a táskából a dzsekit, majd vissza az egész. De nem Balázst hibáztattam ezért, akkor már inkább magamat, gondolhattam volna rá, hogy neki 25 nap Skandináviára ugyanannyi cucc kell, mint nekem 50 napra, így nem fog elférni kevesebb bringás táskában, vagy ha igen, akkor csak ily módon, ahogy… Bugos lettem, éreztem, hogy most közel vagyok ahhoz, hogy felboruljak fejben. Próbáltam hát nem mérgelődni azon, hogy most 10 percet állunk egy ruhadarab elővétele miatt. Jobbnak láttam, ha nem álldogálok tovább a félmázsás biciklit a hideg szélben tartva amíg Balázs a cuccaival matat. Ledöntöttem a gépet egy oszlopnak, elővettem az mp3 lejátszóm, és lefeküdtem a naptól átforrósított aszfaltra. 10 perc hájpázás, Puftól a gólya be a fülbe és elfelejt mindent! Azt hogy fáradt vagyok és elgyötört, hogy mennék már, de állunk, hogy milyen nehéz a bringa és milyen nehezek az izmaim, hogy mennyi sok kaptató vár még ránk ma, és főképp, hogy nem élvezem annyira épp ezt az egészet, mint ahogy kéne… Nem mondom, hogy sikeres volt-e ez a módszer, de valamit biztos ért, legalább annyit, hogy addig sem evett a méreg. Néha magam is megijedek, mennyivel könnyebben el tud önteni a ború, amikor nagy terhelés ér, vagy fáradt vagyok és nyűgös. De valahol legbelül azért tudom, hogy ez csak azért van, mert ki vagyok már, de nagyon… Ugyanakkor ez önmagában még nem elég ahhoz, hogy ne boruljak ki. Néha igen kemény szakma tud lenni ez az outdoor.
Dél is elmúlt már, mire Haugastöl-be értünk. Nagyon vártam már, hogy megérkezzünk erre a helyre, ugyanis innen indul a Rallarvegen, a híres magashegyi kerékpáros útvonal, amit állítólag minden norvég megteker életében legalább egyszer. Ahogy sejtettem, sajnos korán érkeztünk, még hóban áll szinte az egész út, csak 12km tudnánk rajta haladni, utána hóba ütköznénk és nem is biztos, hogy el tudnánk jutni Finse-ig az első vasútállomásig a bringákkal. Fájó szívvel hát, de lemondtunk a Rallarvegenről. Később megtudtam, hogy tényleg balszerencsénk volt, ilyenkor amúgy már épp nyitva szokott lenni, de idén különösen sok hó esett a télen. No sebaj, majd legközelebb… Most így marad a Voringfossen vízesés, talán az se lesz rossz!
Fent a vendéglő előtti padoknál megfőztük az utolsó levesünket, egy Balázs által idáig cipelt nagy adag lencselevest. Ettől aztán lesz majd öröm a sátorban este, az biztos… Mellé szendvicseket toltunk és csokoládét, kellett az energia mert még csak 1000m-en jártunk, a hágó pedig még kb 250m-el feljebb volt innen. Találkoztunk egy bringás párral, norvégok voltak, keletről tekertek át nyugatra, ők is Bergent vették célba.
Ahogy elindultunk, kellemes csalódás ért. Nagyon nem vártam, hogy újra felüljünk a nyeregbe, de nem volt olyan rossz, mint hittem. Egyrészt végre hátszelünk lett, másrészt az aszfalt minősége is sokat javult az eddigiekhez képest. Továbbra is fölfelé kapaszkodtunk, de most a táj látványa valahogy kárpótolt mindenért. Az út szélén végig magas karók voltak leszúrva, és pár kilométer múlva már testközelből csodálhattunk az egyre nagyobb hófoltokat az út szélén.

1150m környékén aztán felértünk egy kisebb gáthoz, aminek a túloldalán egy félig még jéggel borított tó és havas dombok látványa fogadott minket. Mindez szikrázó napsütésben, bárányfelhőkkel, eszméletlen látvány volt, különösen azután, amit végigszenvedtünk, hogy ide feljussunk. Megálltunk egy pihenőhelyen fotózni, kőemberek voltak mindenfelé, majdnem mi is építettünk egy kőbringást, de aztán inkább csak egy közös fotóra kértünk meg két holland öreget. Nagyot csodálkoztak, amikor megtudták, mekkorát bringázunk, kérdezték, hogy van-e valami célja az egésznek, mondtuk, hogy persze, of course, to have fun!!! 🙂 A végén még az egyik öreg is beállt közénk egy fotóra.
Most már sokkal derűsebben folytattuk a fennsíkon, legalábbis ami engem illet, nagyot ugrott a morálom, így fent 1200 környékén a jeges szembe szélben, napsütésben. Fel is kellett öltözni rendesen, bukó alá fejpánt, az államtól a tarkómig sálkendő, plusz még a kapucni is felfigyelt a sisak felé. Így volt védve az arcom a hideg szél ellen.
Újra találkoztunk a norvég bringásokkal, a srác mondta, hogy már csak egy nagy emelkedő, aztán még egy, és utána már csak lefelé lesz. Elbúcsúztunk újra, see you soon again! Jó sokat kellet még tekernünk odafent a havas tájon. Bár nagyon szép volt a táj és nagyon élveztük, hogy ilyen magasan, ennyi hó között ilyen szép időben tekerünk, de azért nagyon kivett belőlünk. Hiába sütött a nap, közben jeges szél fújt, pont szembe, és a terep sem volt teljesen sík, mindig lejtett vagy emelkedett egy kicsit. Ez utóbbinak néha talán jobban is örültünk, mert sose volt túl meredek, de legalább nem fagytunk meg a hideg szélben, épp jól átmelegedtünk.
Aztán jött egy turistaház, ami a hágót jelezte, onnantól csak lefelé zúztuk egész sokáig. Gyorsan zöldült ki újra a táj körülöttünk, fél órát sem kellett lefelé zúznunk, amikor egy fehér tábla jelezte, Voringfossen jobbra. Egy apró úton kellett feltekerni a kilátópontra. Hát kik jöttek szembe? Norvég bringás barátaink… 🙂 Ma már harmadszor találkoztunk velük, mondták, hogy már nincs messze a kilátóhely, és hogy élvezni fogjuk. Hát tényleg káprázatos volt odafentről a kilátás:

Miután fentről megcsodáltuk, megfényképeztük az elképesztő látványt, elindultunk lefelé a kanyonba. Nagy örömünkre a főúttól teljesen külön helyen bringaút vitt lefelé, minden bizonnyal ez volt régen a főút, mielőtt kifúrták volna az alagutakat a mostani nagy útnak. Ennél szebb helyeken nem is adhattuk volna le ezt a rengeteg szintet, amit ma felvettünk.

Nándinak annyira tetszett a panoráma, hogy néhány alagúttal és hajtűkanyarral később, pár száz méterrel lejjebb meg kellett állnia, bizony itt még a kanyonban lévő kerékpárutakon is kiépített klotyókat találunk, ez itt a nagyon vad nyugat (ÉNY…):

Ja és mielőtt még nagyon elkezdenétek aggódni, tudom, hogy talán veszélyesnek tűnik ilyen helyeken videózni, és csak félkézzel fogni a kormányt, de valójában nem volt vészes, mindig gyök kettővel mentem, messze szakadéktól, és nagy óvatosan, ha murvát láttam, inkább megálltam, és leállítottam a felvételt. Nincs kedvem kamerával a kezemben perecelni az 50kg géppel. 🙂 Szóval easy, ez a videósdi egyedül az első fékpofáimra van nagy veszéllyel. Ugyanis jobb kézzel kamerázok, ballal fékezek. 🙂

A kanyon még jó sokáig tartott, de a kalandok azután sem értek véget, hogy leértünk az aljába, még nem az igazi, nagy Eidfjord következett, hanem egy kb. 30 méterrel a tengerszint feletti felső fjord (Övre Eidfjord). A helyesség kedvéért nevezzük inkább tónak. Szóval ennek a tónak a bal partján vitt tovább az utunk, méghozzá nem is akárhol. Az autós főút ismét bezúzott egy alagútba (hehehe, így jártak az autósok), a mi bringautunk pedig folytatódott, immár autók nélkül, nem kis örömünkre közvetlenül a tóparton. Persze aztán mi is bekavartunk egy alagútba, de ez csak növelte az élményt, hisz nem minden nap bicikliztem az ember kerékpáros alagútban, méghozzá nem is akármilyen helyeken:

Nándi lámpája egyébként éppolyan, mint az enyém. 🙂 Sötétben ér valamit, csakhogy nekünk az alagútban nem volt sötét! 🙂
Hamarosan véget ért a felső-tó, és a lefolyása mellett pár kilométerrel odébb megérkeztünk az igazi, nagy, hamisítatlan, tengerszint szerint 0 méteren található Eidfjordhoz. Hát ez se volt csúnya, meg kell hagyni. Megmosakodtunk kicsit egy benzinkútnál, feltöltöttük a palackjainkat, majd nekiálltunk táborhely után nézni. Egy tök elhagyatott kikötő melletti parkos részt néztünk ki a parton, nem nagyon járt arra senki, és voltak ott padjaink, és szélárnyékunk is. Épp a patak tengerbeömlése mellett volt ez a hely, a patak túloldalán pedig egy kemping figyelt a túlparton. Ez persze nem zavart minket.:) Megfőztük a vacsoráinkat, ma kivételesen külön, Nándi és Balázs rák ízű tésztalevest ettek, én pedig megfőztem a kis adag, 250g-os tésztás spagettit.
Úgy döntöttünk, hogy nem állítjuk fel a sátrat, egyrészt pofátlanság lenne itt a városka közepén, még ha viszonylagosan kihalt is a hely, másrészt feleslegesnek éreztük, gyönyörű tiszta kék ég volt felettünk még este 10-kor is, és ha nyugat felé néztünk, úgy tűnt, marad is ez a kellemes idő. Harmadrészt ezzel még időt és energiát is spóroltunk. Körbevettük magunkat a biciklikkel, amiket így le sem kellett málháztunk, majd megágyaztunk magunknak egy-egy padon. Ekkor hangzott el a nap, vagy talán a hét beszólása Nándi szájából. Egy kisebb turistacsoport közeledett a táborhelyünk felé, épp miközben Balázzsal ágyaztunk magunknak. Nándi már a hálózsákjában volt, mikor látta, hogy közeledik a “veszély”, csak ennyit szólt, hogy “Na, én már itt sem vagyok…” – és a nagy-nagy ritkán jól működő struccpolitikát követve a feje búbjáig behúzta magát a hálózsákjába. Ezt persze hangos nevetés követte részünkről, így a közeledő nyugdíjasok valószínű csak annyit vettek le belőlünk, hogy hárman nagyon röhögnek a parton… 🙂
Fantasztikus érzés volt a szabad ég, és a havas hegycsúcsok látványa alatt elaludni. Nem is ment úgy, mint máskor. Talán a saját kis vár, a sátor hiánya miatt is, de leginkább mert szinte felfoghatatlan volt, hogy itt vagyunk, Norvégia közepén, egy fjord partján, ilyen élményekkel a hátunk mögött.

Reggel arra ébredtem, hogy Nándi valami lavináról beszél, és ami azt illeti, én is hallani véltem már egy ideje egy furcsa mély morajlást. Kibújtam hát én is a hálózsákból és a csipákon keresztül tényleg látni lehetett a hang forrását: egy nagy fehér morajló tömeg közeledett felénk…