100 nap bringa

A szigetek már távolról is gyönyörűek voltak, alig vártam, hogy kikössön a hajó, és elindulhassunk meghódítani őket kerékpárral. Ahogy kiértünk a hajóállomásról, az elágazásnál rögtön egy vicces tábla fogadott minket: “A” nevű település balra 4,5km. Vagyis ez igazából karikás A volt, vagyis O. De mi jobbra hajtottunk, rögtön át egy alagúton, ami után pár kilométerrel már meg is érkeztünk Reine-be. Meseszép hegyek között elterülő kis falucska, pöpec házak a vízpartján, de mi ez a furcsa büdös? Valami tengeri herkentyűk vannak kiteregetve mindenfelé száradni. Ez persze mit sem zavart minket, hozzátartozott a helyhez, aminek az összképe ettől még több mint pazar maradt. Az első sziget, a Moskenesöya déli partján lassan teltek a kilométerek. Fáradtak, nyomottak voltunk még. 40 km után egy Ramberg nevű helyen álltunk meg. Találtunk egy boltot, beszaladtam virsliért, jó drágán kaptam egy 15 darabos csomagot, amit azon nyomban megsütöttünk és felfaltunk a bolt előtti padon. Rambergből kifelé menet egy hatalmas, homokos partszakaszt pillantottunk meg, gyönyörű türkiz tengerparttal. Elhatároztuk, hogy egy ilyenben meg kell majd fürödnünk!

Ramberg után egy nagyobb öblöt kerültünk meg, még mindig pazar hegyek között és gyönyörű partszakaszok mentén, majd az út átvágott néhány hegy között, hogy végül a sziget keleti csücskéből egy alagúton át a következő szigeten, Vestvagöy-on lyukadjunk ki. Vagyis egy alagúton keltünk át a tengerszoros alatt. 1780m hosszú volt, de a nehézségét nem ez okozta, hanem hogy az elején lejtett, aztán pedig emelkedett, méghozzá elég meredeken.

Ahogy írta Pele_nka sms-ben, tényleg para volt átkelni rajta – én is pont ugyanazt éreztem: a tenger alatt biciklizni nem vicces érzés. Persze nem tartott soká és újra tűzött ránk a nap, mi pedig tekertünk tovább Vestvagöy-on, méghozzá nemsokára egy alsóbbrendű úton, gyakorlatilag szinte teljesen autóforgalom mentesen. Itt volt egy kisebb hágó, majd nemsokára a sziget déli oldalán folytathattuk. A hegyek is kicsit visszavettem, csak néhol volt hófolt a csúcsuk körül, nem voltak már olyan sziklásak és magasak, mint mondjuk Reine környékén. Viszont behajtottunk egy gyönyörű kis öbölbe, ahol minden zöldben tündökölt, de nagyon durván, az egész hegyoldal, szinte már-már hihetetlen zöld volt a táj. Most írnám, hogy elképesztően jó volt ott tekerni, de az igazság az, hogy még mindig kicsit nyomott voltam. Persze azért még élveztem az egészet, tudtam jól, hogy hol vagyunk, ilyen tájakon nem panaszkodhat az ember holmi fáradtságra, enjoy the ride van a Lofoten szigeteken! Különben is, biciklin ülni és csak tekerni még mindig gyerekjáték a tájfutáshoz képest! Közben bármerre elkalandozhatok gondolatban, lefoglalhatom magam fejben, közben nincs más dolgom, csak élvezni a tájat, és figyelni az útra – ez semmiség!
Találtunk egy elhagyott kis strandot, gyönyörű türkiz tengerparttal. Ledöntöttük az át szélén a bringákat és leszaladtunk. Nándi mondta, hogy ehhez most neki nincs kedve, de én azért bementem a nadrágot felhajtva. Hát, elég hideg volt, ebben súlyos lett volna nyakig megmártózni. Így is majd szétfagytam, be akartam sétálni egy szigetig, a végén már combközépig ért a víz és nagyon-nagyon fáztam, a szigetről pedig kiderült, hogy csak egy hínáros. 🙂

De azért egy élmény volt ez is, csak hát rohadt hideg. Pedig amilyen jól nézett ki, már-már azt hihette az ember, hogy még a víz is kellemes langyos…. De nem, inkább fagyos volt. Ezzel le is tudtuk a fürdést.
Az út hamarosan visszacsatlakozott a főútba, áthajtottunk két elég szép hídon, így máris a 3. nagy szigeten, az Austvagöy-ön voltunk. Egy öbölben láttunk fürdő gyerekeket, nem nagyon zavarta őket a hidegvíz… Nem tudom miből vannak ezek, de én biztos szétfagytam volna egy fél perc úszás után. Legalábbis hogy az összes izmom egy darab nagy görcsbe rándult volna össze, az biztos. Áthajtottunk egy nagyobb alagúton, ahonnan már csak pár kilométer volt Slovaer, aznapi tervezett végállomásunk.
Találtunk még nyitva boltot, berohantam élelmet vásárolni, a pénztároslányt megkérdeztem a kempingről. Kinyomott még egy üres blokkot a pénztárgépből majd egy térképet skiccelt fel rá nekem. No szép, egyszerű a dolgunk, itt van mindjárt egy kemping, valami híd túloldalán. A híd combos volt, éppen ezért nem is esett túl jól, amikor a túloldalán, a szigeten nem találtunk semmilyen kempinget. Valószínű a boltban a lány már a bungallókat is kempingnek gondolta, de hát nekünk hol lenne arra pénzünk… Mondani kellett volna azt is, hogy for tentig… Végül egy bringás bácsi igazított útba minket, mondta, hogy ha továbbmegyünk a főúton, 3,5km múlva lesz egy jó vadkempingezési lehetőség a parton. Így is volt, felállítottuk a sátrunk a fűbe, majd megfőztük az esi spagettinket. Micsoda nap volt… És a nap csúcspontja mégis a végén volt, sátorban lenni, megtömni a bendőnket finommal, majd elnyúlni a hálózsákban. Persze az egész nem esne ilyen nagyon jól, ha nem tekertünk volna 141km-t.
Másnap, azaz ma reggel a nap dobott ki minket a sátorból fél 9-kor. 10:40-re kerültünk rá az útra. Még tegnap vételeztünk egy-egy láthatósági mellényt egy benzinkútnál, mivel tudtuk, ma sok alagutunk lesz, és hosszúak is. Hamar beindult a nap, gyönyörű hegyek között hajtottunk, ma is napsütésben, így gyorsan repült az idő és vele a kilométerek. Észak felé haladtunk egy nagyobb fjord mentén. Átvágtunk a szárazföld északi oldalára, ahol ismét egy alagúton kereszteztünk egy fjordot. Ez még annyira sem volt vicces, mint a tegnapi, lévén még mélyebb és hosszabb volt. Lefelé fölvettük a dzsekiket, de az alagút második felében, a fölfelében le kellett volna venni őket. Mire kiértünk, teljesen eláztunk az izzadtságunkban. Lett volna lehetőségünk az alagút aljában, egy kiállóban levetkőzni, de nem tettük meg, olyan hideg volt az alagútban, hogy nem gondoltuk, hogy leizzadunk a kaptatón. De az túl hosszú volt ahhoz, hogy ne így legyen.
A túloldalt most is gyönyörű táj várt ránk és verőfényes világosság. Kértünk vizet egy háznál, majd a következő fjordnál a híd előtt kiültünk egy sziklára kását főzni. Jó alaposan összefoztük, most jobb lett, mint az előző, fahéjjal és barnacukorral még mindig nagyszerű eledel. A híd után közveltenül egy 3km-es alagút következett, majd egy fjord mentén haladtunk tovább kelet felé. A táj talán minden eddiginél elképesztőbb volt. Elhagytuk a fjordot és néhány kisebb kaptató után egy másikhoz lyukadtunk ki. Itt jött a nap leghosszabb, 6,3km-es alagútja. 23 perc volt átkelni rajta, a túloldalán esett le, hogy végig enyhén emelkedett. Odabent ezt egyáltalán nem lehetett érezni, nagyon hideg volt a hegy gyomrában. Az alagút után némi lefelé, majd – ki gondolná – egy újabb fjord jött, és amire nem számítottunk, egy 150m-es hágó. Persze szó nélkül megtekertük, majd boldogan gurultunk le a túloldalán – Tudtuk, hogy már nincs sok hátra a napból.
Lödingen-ben pont elértük a Bognes felé tartó kompot. Azért megyünk az Ofotfjord déli partján Narvikba, mert így 60km-el rövidebb és nem kell a végén ugyanazt a 40km-es szakaszt kétszer megtennünk. A hajón eredetileg úgy terveztem, hogy naplót írok egy konnektor mellett, de végül nem vitt rá a lélek. Inkább csak lazítottam, képeket szelektáltam és közben zenét hallgattam. Nándi talált egy információs táblát, amin látszott, hogy Bognes-ből már nem érdemes ma átkelnünk Skarberget-be, hanem inkább az ellenkező irányba indulni, vissza Trondheim felé, de csak 3km-t az első városkáig, ahol találunk boltot és kempinget.
Most itt vagyok a kemping konyhájában. Az előbb készítettünk egy fantasztikus pörköltet. Marha jó, hogy ennyire tudnak ízleni a kaják… Egy végigtekert nap után annyira jól tud esni a finom meleg étel! Komolyan, már csak ezért megéri biciklizni egész álló nap. Hát még ilyen tájakon duplán jó. Sőt, ha azt is számoljuk, hogy eljutottunk A-ból B-be, triplán jó!
Ma okosan állítottuk fel a sátrat, reggel egy ház árnyékában leszünk. Egy csapat amerikai mellett vertünk tábort. Itt vannak egy nagy csoportban fiatalok 4 hétig, ebből 2 hetet túráznak a hegyekben, két hetet tengerikajakoznak. Épp ma van a váltás, úgyhogy itt örvendett mindenki a zuhanynak, meg, hogy egyátalán élnek, s túlvannak a hegyi kalandokon. Ahogy beszélgettek mellettünk a vacsoránál, tisztára egy amerikai filmben éreztem magam, annyira jellegzetes az amerikai angol, amit nyomnak. Amúgy jó fejek nagyon, mindegyik csaj ránkmosolyog ahogy szembe sétálnak, aztán itt a konyhában is mindegyik ideköszön valamit, ahogy járnak ki-be “What’s up? / How is it goin’? / How are you doin’?”, és a többeik. 🙂 Az egyik vezetőjükkel beszélgettem is pár mondatot, de többre nem vitt rá a lélek, fáradt voltam most ehhez. De azt akaratlanul is megtudtam tőlük, hogy az út túloldalán találni wifi-t, amin fogható a net is, így Nándival átkeltünk az utca online oldalára, olvastunk kicsit hozzászólásokat, konzultáltam Zoltán bátyámmal a bejegyzések kapcsán, és webkamerával skype-oltam az én egyetlen, kedves barátosnémmal is.
Közben jött egy sms Arne-tól, nézte a nyomkövetést az oldalon és látta, hol járunk, azt írta, hogy pont itt nőtt fel a bátyja ezen a csodaszép környéken. Hát ha én itt lettem volna gyerek, a hegyek és a fjordok lettek volna a játszóterem. Jó ez a nyomkövető a Cason-tól, talán ez a legizgalmasabb cucc, amit szponzortól kaptam, nagyot dob az egész 100napbringa project-en, hogy élőben, bárhonnan bárki megnézheti, hol vagyunk és hogy haladunk.
Megyek, mert megint elmúlt éjfél. Holnap irány Narvik, már csak 83km ide, gyerekjáték… 🙂