100 nap bringa

Ma nagyon izgalmas napom volt. De kezdjük megint onnan, ahol legutóbb abbahagytam. Tegnap este rekordot döntöttem a luxemburgi CaffeBreak-től Oliék lakásáig, hogy odaérjek a megbeszélt 8 órás vacsira. Kár volt sietnem, Oli még sehol nem volt, csak Flo bújt valami doksikat, de nagyon. Javasolta, hogy zuhanyozzak le, ha kedvem van, holnaptól úgysem tudok… Hát, ebben van valami! De az is lehet, hogy egyszerűen csak megbüdösödtem a nagy rohanásban. 🙂 A lényeg, hogy egy nagyot tusoltam. Mire végeztem, megjött Oli is, és nekiáll főzni, pennét „pikant” szósszal, zöldségekkel. Közben jól eldumálgattunk, javasolta nekik kerékpártúrákat, mondtam, hogy először kezdjék egy Aarlon oda-visszával, az 60km. Ki is találták, hogy jövő vasárnap ez lesz a program, átugranak bringával Oli szüleihez ebédre. Vacsora után játszottunk! A játék lényege csokoládéfelismerés volt. Az előző couchsurfertől kaptak lett csokit, illetve volt náluk francia és belga csoki. Csukott szemmel, csak ízről fel kellett ismernem, melyik melyik. Mivel előtte egyikből sem ettem soha életemben, elég nehéz dolgom volt. Olivier mesélt még Belgiumról, elmondta, hogy mit kell kipróbálnom, megkóstolnom. Először is a sört természetesen (azóta sem történt meg, pedig már órák óta Belgiumban vagyok), aztán a csokoládét, és a „French Frites”, ami csak nevében francia, valójában az egyik belga „must eat”, amúgy pedig egyszerű sültkrumli, de állítólag nagyon jól csinálják. Apropó, kaják! Átadtam nekik egy kis zacskó paprikát, azt hiszem örültek is neki. Bár az igazi az lenne, ha egyszer eljönnének Budapestre, és igazán tudnám viszonozni a segítségüket.

Reggel a 7 óra helyett sikerült 7:46-kor ébrednem Florenc-ék nappalijában. Olivier már öltönyben volt, indult munkába, nagyon komolynak tűnt így, ahogy most láttam először, nyakkendőben. Florence ma szabadságon volt, állásinterjúra készült. Főzött nekem egy teát, amíg összepakoltam, aztán mondta, hogy várjak egy percet, amíg átöltözik, hogy velem tudjon jönni… Húú, ez király, elkísérsz egy darabon? És Oli nem lesz féltékeny? – Kérdeztem nevetve, mire egy másodperc értetlenség után levágta a dolgot. Persze ő nem úgy gondolta, hogy bringával kísér el, hanem csak gyalog, a garázsig, ahol a biciklim áll. Csak azt nem értem, miért nem tudott lejönni pizsamában az alagsorba… 🙂

Végre napos idő fogadott, és ma nem csak úgy hébe-hóba bújt ki a nap pár percre a felhők mögül, hanem szinte egész nap sütött. Miután felpakoltam a bringát, visszahajtottam a nagy viadukton a már jól ismert úton, majd észak felé fordultam a folyó völgyében. Az első néhány kilométer főúton volt, ez nem volt túl jó, de aztán lehajtottam egy alsóbbrendű útra, ahol később kitáblázott bringaút is vitt. Követtem a táblákat, szép helyeken vezettek el, kertek alatt, a folyó mellett, erdőkön át vitt a kis aszfaltsávom. Bár néha több szintet vettem így fel, mintha az amúgy autóktól kihalt rendes úton hajtottam volna, de mindezt nem bántam, a táj kárpótolt ezért a kis plusz megerőltetésért.

Tudom, elsőre buta dolognak tűnik, de szándékosan nem vásároltam be reggel Luxemburgban, holott már csak néma süteményem, csokoládém és instant kaja volt nálam. Reggeli gyanánt rátoltam a teára két csokit, majd úgy gondoltam, lesz ami lesz. Ami szembejön, azt eszek. Ha olcsó szupermarket, akkor ott bevásárolok, ha olcsó büfé, akkor ott eszem. De épp azt se bántam volna, ha nem jön semmi. Ebben az esetben elfőztem volna néhány instant levest, illetve a Finom Falatokat, amit már lassan 2500km óta cipelünk. (Párizsig BanziG hozta, aztán rám hagyta…). Azóta is nálam van, mivel kb. 40km után, Ettelbruckban szembejött egy Balkan grill nevű hely. Amint megláttam, tudtam, hogy ez kell nekem. 4,95 a Kebap Frites, ennél jobb nem kell. Most nem kellett kettőt kérni, a fickó úgy megpakolta sültkrumplival a szendvics tetejét, hogy 10 percig kellett leenni róla, mire a hozzáfértem a húshoz. Eztán jött a második meglepetés, amikor megemeltem a kebapot, volt vagy egy kiló. Tele volt hússal, de nagyon durván. Nem hogy nem kellett másodikat kérnem, ezt is alig tudtam legyűrni. Nem tudom, hogy csak velem kivételeztek-e, mert látták, hogy nem a szomszédból jövök, vagy mindenkinek ennyit adnak… Mindenesetre térjetek be ide, ha arra jártok, érdemes.

Teli hassal, és azzal a jóérzéssel folytattam, hogy most egy darabig ezzel biztosan elleszek. Kellett is az anyag, mert kaptatók jöttek. Az út javarészt a hegyek között kanyargó folyót követte, de néhol levágott egy-egy ívet, ilyenkor fel kellett kapaszkodni a gerincre, amin aztán egy rövid alagúton átvágott az út, és jöhetett a jól megérdemelt lefelé száguldás… Bár jobban örültem volna, ha megtarthatom a felvett szintet.

Miközben egyedül tekeregtem ezen a gyönyörű tájon a napsütésben, azon gondolkodtam, hogy azért ez nagy istenkirálycsászárság, amit csinálok, még ha itt ezen a szakaszon éppen csak egyedül. Mindezt összehozni, ennyi szponzort, a fizetés nélküli szabit meglépni az állásinterjún (És megkapni!!! Ezúton is köszi Zsolti! Bár kétlem, hogy olvasod, nincs annyi időd. Ha mégis olvasnád, kérj tőlem egy rekesz sört!), aztán összedobni a weboldalt, bejutni a RadioCaféba, ami után jött még a Cason ezzel az állat nyomkövetővel. És most otthon mindenki látja, merre csavargok, olvassák, nézik az oldalt, sok-sok barát, és talán még többen olyanok, akiket nem is ismerek. Most már nem csak magam miatt, mások miatt is szépen végig kell nyomnunk ezt az őrült túrát! Sokan olvassák és drukkolnak, szorítanak, és persze várják a további kalandjainkat. Az én szívem megszakadna, ha valami történne, ami miatt nem tudnánk továbbmenni, arról nem is beszélve, hogy még Zita, Norbi, Baf, és Nándi csatlakozni fognak a bulihoz, folytatni kell, menni kell, figyelni kell mindenre, hogy ne történhessen baj! Aztán az jutott eszembe, hogy ez az egész nem szabad, hogy nyomást gyakoroljon rám, vagy ha igen, csakis pozitívat. Nem is olyan nagy dolog így 24 nap után odafigyelni. Egy idő után berögződnek az emberbe a fontos dolgok, felnő a feladathoz, és odafigyel mindenre. Meg különben is, Nyugat-Európában vagyunk, mi a fészkes fene történhetne velem, vagy velünk?!

Ez a Nyugat-Európa nekem egy Esch-sur-Süre nevű hellyel folytatódott, egy gyönyörű kis faluval a völgyben. Vár is volt a dombon, amit először úgy gondoltam, megkerülök, de aztán inkább felkapaszkodtam a kis szűk utcákba.

Nem bántam meg, találtam egy kis vendéglőt, már első ránézésre tudtam, hogy nem normális a gazdája. Bár nemrég ettem, mégis megálltam, és megnéztem egy étlapkártyát. Két Európa a Frites, és itt már tölcsérben adják, ahogy a belgáknál szokás, na lássuk! Belül még őrültebb volt a hely, ínyemre való zenék szóltak, és volt egy térkép is a környékről a pult alatt kifeszítve. Sikerült is egy rövidítést kieszközölni általa. Pontosabban még szebb, kalandosabb tájakra terveztem át a következő néhány kilométert, mindezt kevesebb szinttel, mint eredetileg. Hagytam magam rábeszélni egy menüre, amit aztán megbántam, itt egy darab száraz zsemlét egy folt ketchup-ot és egy darab salátát már hamburgernek hívnak. Ezt leszámítva a fickó nagyon jófej és segítőkész volt és a hely maga nagyon bejött.

A videón nem hallatszik, de úgy kezdi a csávó, hogy nem rossz-e egyedül rakni neki. Annyira nem rossz, hogy kérdés nélkül így kezdjek egy conversation-t 🙂

Miután elhagytam a falut, egy kiadósabb emelkedő jött, majd felértem egy duzzasztott tó sarkához a gátra. Folytattam a tó mellett, majd egy Lultzhausan nevű faluhoz csaptam le a tópartra. Itt az étteremben befotózott térkép szerint valahol át lehet kelni a tó északi partjára. Erre terveztem továbbmenni, de az istennek nem találtam a hidat. Végül egy apró kis utcácskán jutottam le a partra, ahol megpillantottam a pontonhidat. Na, ez állat! Ezen autó nem fér át, csak én! 🙂 Persze egyből berémlett a tavalyi Balkán túra Banderral, a függőhíd és az út legszebb táborhelye a tó partján. Kár, hogy idén nem tudott elkísérni egy szakaszon sem, az lett volna csak a durván jó mulatság, Banderral tekerni. A tó túloldalán egy ösvénybe torkollott az út. Kísérteties a hasonlóság a balkáni túránkhoz… Megnéztem a gépészen, csak pár száz méter az aszfalt, ezen valahogy átjutok, akár darabokban, de átviszem a bringát az aszfaltig. Hát majdnem ez lett, néhol olyan szűk és olyan köves volt az ösvény, hogy alig fértem el. Persze leszálltam, eszembe se jutott bringára ülni ezen a terepen. Még így nélkülem is megviselte szegény gépet ez a szakasz. Volt, hogy szederindák lógtak keresztbe az ösvényre. No ennek sem örültem, félre kellet hajtani őket, 5mm-es defeketvédelem ide vagy oda, ilyet nem játszunk, hogy beletoljuk a kereket a tüskébe. Hál isten így megúsztam defekt nélkül, bár az aszfalt előtti pár méter igencsak megszívatott. Nagyon meredek volt itt a terep és csak úgy tudtam feltolni a megpakolt bringát, hogy egy nagy levegőt, majd lendületet, és nekiindultam. Ilyenkor mindig feljebb jutottam pár métert, ahol elfogyott a szusz, behúzta a féket, erőt vettem magamon, majd „repeat until” fel nem értem. De még így is azt mondom, ez bőven belefért, még élveztem is ezt a kis kalandot, arról nem is beszélve, hogy több száz méter szintet spóroltam vele.

Egy kis öböl mellett vitt el az út, a víz kristálytiszta volt, és egy szikláról bele lehetett mászni. Gondoltam rá, hogy megfürdök, már csak kalandból is, de egyedül nem vitt rá a lélek. Mit nem adtam volna, ha már ezen a részen is velem van valaki. Mondjuk Zita! 🙂 De aztán gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot, Árpád, ne legyél már olyan, aki mindig azt akarja, amit nem lehet, és örök elégedetlen! Tessék azt élvezni, amit kaptál, éppen elég pazar az is, más a munkahelyén poshad, te meg itt tekerhetsz ezeken az eszméletlen tájakon, és akkor az a bajod, hogy pár napra egyedül maradtál?!? Na nem! Enjoy The Ride! Amihez rögtön erőt is kellett vennem magamon, mert a következő falu után jó 150m kaptató következett a belga határig. Bekevertem 3 pezsgőtablettát a maradék vizembe, betoltam néhány csokit, majd elindultunk ketten fölfelé, jó öreg barátommal, Bob Dylan-al. Ismét jó hatással volt rám a zene, mire felértem a napsütötte fennsíkra, a világ legboldogabb emberének éreztem magam. Az út melletti mezőn egyszer csak egy kutyát pillantottam meg. Először azt hittem, utánam fut, de aztán láttam, hogy inkább előre figyel és nem rám. Egy madarat kergetett, majd miután a madár már rég tovaszállt, még futott mellettem egy kicsit. No, legalább pár kilométerre útitársam lesz, gondoltam, de aztán hamar feladta a blöki.

Csak hogy ne tartson ez soká a nagy örömkörés, a következő városban, Bastogne-ben rögtön ért egy kis bosszúság. Megkérdeztem két öreget, hogy merre van bolt, persze csak flamadul beszéltek, és jól elküldtek rossz irányba. Gondolván, hogy oké, a vén bolondok leszerepeltek, megkérdeztem két fiatal srácot. Na ez a durva, hogy ők se tudtak egy kukkot sem angolul! Végül nagy nehezen megtaláltam a szupermarketet, ami sajnos egy pláza belsejében volt. A lakatom meg behalt, nem lehet belőle kihúzni a kulcsot. Otthagytam a gépet a bejárat előtt, a nagytáskákkal, csak látszat-lakatolva. Ne tudjátok meg, milyen perceket éltem át odabent. Bepakoltam egy sajtot meg egy kenyeret a kosárba, majd azt mondtam elég, kimegyek, és valamit kezdek a géppel, behozom, vagy megkérek valakit, hogy vigyázzon rá, ha egyátalán még megvan, de én ezt nem bírom idegekkel. Valószínű látszott is rajtam, hogy kivagyok, mert amikor a sorban a pénztárnál megkérdeztem a srácot, akit az előbb odakint is, hogy van-e a plázában szupermarket, hogy biztonságos-e errefelé magára hagyni a képet, azzal kezdte, hogy „No stress, it’s okay…” Persze az istennek nem akartam megtalálni a tojást meg a hagymát, ilyenkor amikor sietnék kifelé, mert nincs rálátásom a gépre. Ami aztán ott volt érintetlenül. Szépen bevásároltam, épp csak a belga sört felejtettem el. De egy sörrel zárni egy ilyen szép napot már túl jó lett volna.

Bastogne-ból kifelé menet még összefutottam egy finn sráccal, aki egész nyaras vakációját tölti. Amszterdamban volt, amikor gondolt egyet, vett egy bringát, és hátizsákos utazóból kerékpárturistára váltott. De váltó nélküli biciklivel! Őrült állat… Ezen a terepen! Dumáltunk egy kicsit, megkínáltam a frissen szervált narancsos piskótatallérjaimból, majd jószerencsét kívántunk egymásnak. Spontán utazó volt, Amszterdamból jött, és mikor kérdezte, merre tovább, még maga sem tudta. Gondoltam, hogy megkérdem, May I join to you, vagy inkább ő hozzám, hogy rakjuk együtt Brüsszelig – Charleroi-ig. De aztán belegondoltam, hogy mekkora szívás lenne, ő váltó nélküli biciklivel szénné szivatná magát, én meg alig győzném bevárni. Nomeg csak elhajlás lenne belőle esténként meg nagy dumálás, akkor meg inkább leírom az élményeimet. Ahogy azt teszem is most.

A belga vidék gyönyörű, egyszerűen elképesztő, mint valami istenverte mesében, számomra szinte felfoghatatlan. Az emberek kövárakban, palotákban laknak, de valahogy közben mégis szerényen. Minden gyereknek saját kis játszótere van, ha épp nem egész erdeje.

Mivel már túlvoltam a 100-on, jócskán benne a délutánban, és azt is kiszámoltam, hogy már csak 170km a repülőtér, úgy döntöttem, nekiállok szálláslehetősgek után nézni. Ahová másodjára bementem vizért kocsmába, egy fickó beszélt angolul, kérdeztem tőle, hol lehet itt sátrazni, mire mondta, hogy a kempingben. Rögtön mondtam, hogy nem akarok rá költeni, egyedül vagyok, és hajnalban már lépnék is tovább… Mire elkezdett dumálni a kocsmárosnéval, aminek az lett a vége, hogy hátra lettem vezetve a kertbe. 🙂 Van mosdóm, tető a fejem felett, de ami a legdurvább, hogy találtam egyetlen wifi hálózatot, kódolatlant, és van rajta net! 🙂 Nem akartam azzal kezdeni, miután ingyen sátorhelyet kunyeráltam, hogy előkapom a netbookot, ezért inkább megcsináltam előbb a rántottát, amíg a telefonon hozzászólásokat és maileket olvastam. Ezzel is netbook aksi időt spóroltam, a telefont ugyanis tudom tölteni az agydinamóról, de a notit nem. Nomeg így most már sötétben elég kisebb fényerőn járatni a noti képernyőjét. Kis okosságok.

A következő napokon a finn srác szerint szép idő lesz… Meg ahogy a térképet elnézem a tájak is gyönyörűek lesznek.

2009.05.18. – 22:52