100 nap bringa

Reggel 7-kor elhagytuk a wackersteini szobácskánkat, ahol hagytunk egy kis levelet a házigazdának, Alfrédnak. Stavi az éjjel írt 3 sms-t, melyekben részletezte, hogy hol sátraznak Robival és Tihamérrel. Ők Ádám barátai, Tihit hozzák haza másfél éves furtwangeni tanulmányai után. Még indulás előtt megbeszéltük otthon, hogy majd valahol, valamikor találkozunk ahol ők szembe jönnek Stavi kis fehér autójával – hát ma reggel jött el ez a pillanat. Az üzenetek remekül elvezettek a kis táborukhoz, ami egy domb tetején egy fasor mögött volt szántóföldek között. A kis Suzuki tetőig volt pakolva Tihamér cuccaival, a srácok pedig még javában durmoltak, amikor megérkeztünk. Jó volt velük lenni egy kicsit, bő egy órát beszélgettünk, közben megreggeliztünk, átadtunk nekik néhány eddigre feleslegesnek vélt cuccot, vagyis holt terheket, amiket nem kívántunk tovább cipelni. Illetve én is kaptam néhány holmit, a még első este Gabeszbánál felejtett lasztex hosszúnadrágomat, és kisebb ajándékcsomagokat, apró gift pack-eket, vagyis piros-fehér-zöld szalaggal átkötött jóféle magyar pirospaprikát apró zsákokban. Köszönet értük Zitának! Ezeket fogják kapni a jövőbeni szállásadóink, vagy egyéb jótevőink viszonzás képpen. Apróság, de magyar, és talán azon túl, hogy örülnek neki, még fel is használják. Ja, és ami a legfontosabb: könnyű cipelni! 🙂  A végén még egy remekbe szabott, jóféle rántottát is rittyentett nekünk Stavi, a kabátzsebből előkapott foghagymás sóval fűszerezve.
Miután búcsút vettünk a barátoktól, hamar Ingolstadtban találtuk magunkat, ahol egy pékségnél megreggeliztünk, majd egy benzinkútnál egyéb dolgainkat is elvégeztük, úri módon. A városon csak úgy átsuhantunk, amit nagyon nem bántam, mert már jócskán benne voltunk a délelőttben.
A bicikliút erdős-mezős részeken vitt, legtöbbször jó minőségű murvás úton. A táj nagyon tetszett nekünk, és még Ádi sem szólt egy rossz szót sem az országútiján a murvás utak miatt. Néhol fasorok között csapattuk, majd egy kastélyszerű épület mellett haladtunk el, aztán egy hosszú egyenes szakasz következett, a végén Neuburg-al. A város határában betértünk egy Aldi-ba, ahol minden eddiginél olcsóbb árakkal találkoztunk. Bevásároltunk rengeteg csokoládét és az esti makarónihoz hozzávalókat. Neuburg belvárosa nagyon szép volt, itt átkeltünk a Duna túloldalára, ahol hamarosan úgy döntöttünk, letérünk az össze-vissza kanyargó kerékpárútról, és megrakjuk kicsit a főúton. Itt kicsit dombosabb lett a táj, néhol megszenvedtünk a fölfelékkel. Bertoldsheimnél egy nagyobb kaptató tetején egy szökőkút fogadott minket, ahol jól megmosakodtunk, majd folytattuk tovább. Egy kicsit előreálltam, ráhajoltam a kormányra, hogy kisebb legyen a légellenállásom, a többiek beálltak az anschussomba, és így megraktuk Marxheim-ig tartó 6,4km-t.
Donauwörth előtt újra a Duna mellett vitt az út, így hamar beértün a városba. BanziG beugrott egy nettó nevű boltba, hozott sört és nekem Radlert, kiültünk a Duna melletti parkba szusszanni egyet. Miután lecsúszott a frissítő, nekivágtunk a városnak. Találtunk egy pizzériát, amiről később kiderült, hogy csak házhozszállítást vállalnak, de ekkor már befogadtak minket, leadtuk a rendelést 4 pizzára, használhattuk a személyzeti wc-t, sőt még a trackert is tölthettem, amíg sült a pizza. Ezalatt jól elbeszélgettem a sráccal, aki az ebédünket készítette, jó fej volt a gyerek, és segítőkész. Ez mind hagyján, de még a pizzák is remekül sikerültek!
Kifelé a városból beugrottunk másnapra reggelit venni, majd rátértünk a 16-os főút mentén haladó kerékpárútra, ami villámgyorsan Dillingenig repített minket a napsütésben. Ezen a szakaszon készítettük el Ádámmal a fogmosós videót. Dillingenben vettünk még két vizet egy Adliba, majd elkezdtünk szállást keresni. Sajnos közben újra beborult az idő, és nem is nagyon találtunk megfelelő helyet a táborverésre, ráadásul a kerékpárút a Duna menti erdőkben vitt, ahol minden csurom víz volt, valószínű nemrég nagyobb zivatar lehetett a környéken. Itt ért minket az ezredik kilométer, Ádám kilométerórája körbefordult, és 0-ról kezdett újra mérni. Végül valahol Lauingen környékén találtunk sátorhelyet. A falu szélén egy pajta melletti szépre nyírt gyepre állítottuk fel a sátrakat. Este fantasztikus makarónit főztünk, hozzá jóféle dél-afrikai Cabernet Savuvignon, hogy szépen zárjuk a napot. Continue reading →

Mégis megpróbálom összefoglalni, mi is történt azóta, hogy a linzi telefonfülkéből bejelentkeztem. Már szemerkélő esőben hagytuk el a várost, először úgy tűnt, alábbhagy, talán egészen el is állt a Schlögeni Dunakanyar előtt, de aztán épp amikor a nagy kanyarnál jártunk, nagyon rákezdett. Felöltöztünk amennyire tudtunk, de az egész nem sokat ért, rendesen megáztunk. Sejtettem, hogy ezt a többiek biztosan feleolyan jól sem viselik, mint én, ezért megálltunk egy fedett terasszal rendelkező vendéglőnél, és hogy kicsit felvidámodjon a csapat, megültük Bazsi szülinapját egy-egy sör, és jéger formájában. Na most lehet megvetni minket, alkoholt fogyasztottunk és aztán rámerészkedtünk kerékpárral az autóktól elzárt kerékpárútra – szakadó esőben. Meg is vidámodtunk tényleg, ám ez nem a piától volt. Próbáltam belenevetni az eső képébe, és azt hiszem egész jól sikerült. Mindennek meg lehet találni a pozitív oldalát, vagy legalább bele lehet magyarázni. Mi eszméletlen jókat röhögtünk egymás ruházatán, na meg azon, hogy mekkora nagy marhák vagyunk, hogy itt biciklizünk, relatíve a világ végén, vagy legalábbis távol a most biztosan jó meleg, napsütéses Kárpát-medencénktől. Ahelyett, hogy otthon tengetnénk a megszokott hétköznapjainkat a jól megszokott, bejáratott módon. Hát nem!!! Akkor már ezerszer inkább biciklizek, a Duna mentén, majd Párizsig, aztán a világ végére, ha épp esőben, akkor esőben, vagy fagyban! Át is költöttük az egyik szlogenünket, a nap mottója az „Enjoy the Rain” lett, vagyis „élvezd az esőt!”. Hát mi élveztük, már amennyire lehetett.
Aztán csak megérkeztünk nagy nehezen Passau-ba, és el kell ismerni, ekkor már eléggé lecsökkent a morál, még részemről is, mert közben a dzsekim zsebében felejtettem a fényképezőgépem, ahol beázott, és az LCD-jén csak csupa fehér pixelt mutat. Még jó, hogy elhoztam a régit is tartaléknak, azóta azzal fotózok, de úgy néz ki, sikerül kiszárítani az új fotóaparátot is, és megmenekül. Na de visszatérve Passauhoz, nagyon tetszett a város, még így esőben is, sajnáltam, hogy csak egy negyed órát töltöttünk ott, és még akkor sem tudtam fényképezni. A Duna túlpartján a várostól nem túl távol Ádi talált egy nem túl megnyerő, de a célnak tökéletesen megfelelő táborhelyet a folyó melett, kőrakások mögött. Megfőztük a maradék szalonnát a hagymával két zacskó Finom Falatok mellé, majd nyugovóra tértünk.
Reggel nem fogadott jobb idő, az eső szemerkélt, és borús volt az idő. Jó sokáig szedtük össze a csuromvizes táborunkat, már 10 óra is elmúlt mire végre el tudtunk indulni. Az első nagyobb állomás Deggendorf volt, ahol a főtéren nagyon finom csirke- és hamburgereket ettünk, majd benéztünk egy 1 Eurós és egy biciklis boltba, hátha találunk valami érdekeset, de nem így történt. Akkor már elállt az eső, sőt egy jó 10 km-el a város után nem kis örömünkre még a nap is kisütött. Ki is tettük magunkat a töltésre, lebontottuk a lábainkról a reggel a zokni és a cipő közé applikált nejlonzacskókat, és konstatáltuk, hogy így is totál átázott a lábfejünk, csak épp belülről. Ennél tökéletesebb telepet akarva sem teremthettünk volna a lábgombának. Meg is beszéltük, hogy a legözelebbi DM-ben vesz a csapat egy doboz hintőport, azonban ez azóta még várat magára.
A pihenő után még betértünk egy nettó nevű élelmiszerboltba, ahol fantasztikus gyorsasággal, kevesebb mint negyed óra alatt bevárásoltunk a vacsorához, és a másnapi reggelihez, összesen 22 Euróért négyünknek 20 tojásos szalonnás-hagymás rántottához, és reggelire kenőmájas-sajtos kenyérhez.
A vacsorát néhány kilométerrel odébb, egy patak Dunába való csatlakozása mellett költöttük el. A táborhelyünk közvetlen a víz partján volt a földnyúlvány végén a spiccen. Nem messze egy zubogós rész is volt a patakon, viccelődtünk vele, hogy még jakuzzink is van. Kipróbálni azonban sajnos nem tudtuk, mivel később horgászok telepedtek mellé. Mi azonban tökéletesen boldogok voltunk a spiccen. Nem esett az eső, és már önmagában ennek is örültünk, hát még annak, hogy holnapra jó időt jósoltak, legalábbis ezt mondták az otthonról jött sms-ek. Elkészítettük a rántottát két adagban a két sátornak, megittunk egy üveg bort hozzá a Ádámmal, aki aztán még szépen bele-bele morgott az audionaplóba a vizes hálózsákja miatt.
Reggel úgy terveztem, hogy fél hétkor kelek és visszafutok a patak túloldalára, hogy onnan fényképezzem le a táborunkat. Ám amikor kibújtam a sátorból, láttam, hogy ködben áll a táj, és csuromvizes mindenütt az avar. Csak eláztattam volna a futócipőm egy szürke képért, ezért inkább visszafeküdtem kicsit.
9 után sikerült elhagyni a táborhelyünket megreggelizve. Regensburg még 45km-re volt előttünk, egészen jól csapattuk odáig, gyorsan elfelejtettük a gát mentén kanyargó murvás kerékpár utat, és kiraktuk a nyílegyenes főútra, ami május elseje révén egészen kihalt volt.
Mire Regensburgba értünk, felszakadozott a köd, és kisütött a nap. A város nagyon tetszett, bár ennek ellenére csak egy török büfénél álltunk meg. Ettünk dönert, és ittunk egy-egy sört. Az étel annyira ízlett, hogy Ádámmal kértünk még egy kört. Aztán még egy két gombócot 80 centért fagylaltakcióra is befizettem. Ahogy nyaltam a csokoládét nagy örömmel az utcán, egyszer csak lebucskázott a gombóc, én meg utána kaptam a másik kezemmel. Sikerült elkapnom a gombócot, kisebb fajta tapsot kaptam érte egy nénitől, majd papírzsebkendőket a csokis kezemhez. 🙂 Gáborék közben már odakint a padon totóztak. Ránéztünk kicsit a 100napbringa.hu-ra is Gábor telefonján, örültünk a sok hozzászólásnak. Reku Papának igaza van, nem kéne így rohannunk. Ezt sajnáljuk is mindannyian. Mindenki szívesen eltöltene még órákat mindenütt ahol megállunk. De sajnos most nem lehet. 4 fővel, ez a napi 100-120km elég rohanós. Sebaj, így is nagyon élvezzük, és azért így is bőven kapuk élményt. Persze lehetne többet mindenhonnan, de nem megy, nincs elég idő, szinte csak enni, inni, pakolni, és még hagy ne írjam, miért állunk meg napközben… Na de annak kell örülni, amit így kapunk a tájból, a városokból és az emberektől. Nem pedig azt kell nézni, ami kimaradt az idő híján, hiszen mindent úgysem lehet mindig. Majd visszajövünk nyugodt nyugdíjasként, és mindent sorjában végigcsodálunk. Most pedig „végigszáguldunk” 20-25km/h-val a tájon, és bicikli nyergéből csodáljuk. Így kalandosabb.
Azért ezt leírni könnyű, de bizony jó fél órát szitkozódtam, mikor rájöttem, hogy elmentünk a Weltenburgi Duna-áttörés mellett. A kastély maga nem is annyira érdekelt, inkább a Dunát néztem volna meg a sziklafalak között. Ezen a szakaszon a kerékpáros választhat, vagy áthajózik a szoroson, vagy felvesz némi szintet, és körbemegy a hegyen át. Mi persze utóbbit választottuk, közben Ádám erősen kérdőre vont, hogy biztosan ez-e az ésszerű, elfáradunk itt a nagy felhajtásban, stb… Én meg ekkor még nem voltam képben, otthon Google Earth-ön végigjártam a környéket, de már csak utólag esett le, hogy ez volt az a hely, amikor már jó 10km-el utána jártunk. Persze, ha tudom, hol járunk, akkor is a hegyet választottuk volna, csupán a bizonytalanság nem lett volna bennem, hogy „Biztos erre van a jó út?”, na meg nem lettem volna olyan mamlasz, hogy kihagyjuk a Duna talán legszebb áttörését. Anno még hónapokkal ezelőtt készítettem a szakaszról PusiZoli beszámolója alapján egy hol-mikor-mitérdemesútbaejteni táblázatot, de aztán annyira felpörögtek az események, és annyira kevés időm maradt mindenre indulás előtt, hogy elfelejtettem kinyomtatni. A térkép is indulás előtt lett meg pár órával. Tényleg Zoli, kibontottam az első borítékot, köszönöm! Tényleg vadregényes lett a táj Regensburg után, és tényleg lehet némit rövidíteni, ha kicsapjuk a főútra néhol.
Mielőtt túltettem volna magam a weltenburgi tragédián, jött a következő. Épp megálltunk elereszteni néhány sárga gyíkot, amikor ránkszakadt az ég jég formájában. Öltözni kezdtünk Gáborékkal esőembernek, amikor egyszer csak azt láttuk, hogy Ádám már nincs sehol… Valahová biztosan behúzodott tető alá. De hol lehet az a valahol? Az előbb egy hídon jöttünk át a Duna felett, az alá biztos be lehet húzódni. Találtunk egy kis alagutat, ahol már várt néhány kerékpáros. Ádi rámtelefonált, hogy látott minket begurulni, és hogy a szomszéd aluljáróban van. Később át is jött hozzánk. Majd egy órát vesztegeltünk, mire kicsit odébbállt a vihar. Közben megszereltük a gázfőzőmet. Beszorult a szelep szabályozó kallantyúja, de most már újra működik. A jövőben nem szabad túl rászorítanom, különben megint így járok.
Az eső még nem állt el teljesen, mikor elindultunk, de a nap egy percre előbújt nyugat felől. A táj aranyban úszott, miközben a hátunk mögött, kelet felé sötét volt az ég. Keresnünk kell egy pajtát, ma estére sátrazni, az nem lesz jó – gondoltuk. A következő faluban egy nagyobb társaság egy utcai büfé előtt a május elsejét ünnepelte, BanziG kikért 4 sört elvitelre, de mivel a banda tagjai nem csak az esőtől voltak elázva, ráadtak Gáborra egy narancsszínű láthatósági mellényt, illetve meghívtak négyünket egy-egy snapszra. Abban a szituációban igazán jólesett mindenkinek a lélekmelegítő. Különösen, hogy nagyon úgy tűnt, hamarosan újra nekikezdhet az eső. Utólag beszéltük, hogy simán valami pajtára vagy garázsra is rákérdezhettünk volna náluk, valószínű ha más nem, még egy-két koccintás biztos lett volna belőle. Persze se berúgni se visszaélni a helyiek kedvességével nem akartunk, ezért inkább továbbálltunk egy elhagyott pajtát keresni.
Találtunk is egyet a falu melletti mező közepén, azonban le volt lakatolva. A következő faluban megint semmi alkalmas hely, és mindjárt megint ránkszakad az ég… Nem lesz jó, ha megint mindenünk szétázik, tenni kell valamit! Megkérdeztem a többieket, hogy szerintük se gáz, ha bekérdezünk valahová, hogy nem alhatnánk-e a sufnijukban, garázsukban, vagy bárhol, tető alatt? Senkit sem zavart a dolog, így történt, hogy bekopogtam Adolf-ékhoz. A fickó először nem értette, mit is akarunk, felhívta egy barátját, akinek valószínű kiadó háza volt, azonban most épp nem volt alkalmas. Próbáltam angolul-németül-mutogatva a tudtára adni, hogy nem akarunk most szállásra költeni, csupán egy fedél kell a fejünk fölé éjszakára az eső ellen, tökéletes lesz a traktorai mellett is. Végül megértette a dolgot, körbevezetett minket, és végül nem is a pajtát, hanem egy kis szobát kaptunk, fürdővel és rezsóval… Eszméletlen, én még mindig nem hiszem el. Nem győztünk hálálkodni a németünknek, gyakorlatilag még mindig szégyenlem kicsit magam, ennyire jóra nem számítottunk, nem is tudom, hogyan fogjuk meghálálni neki. Adott egy névjegyet, mi ráhagytuk az egyik színes, laminált 100napbringás térképet, viszont a névjegyet lehet, hogy sikerült máris elhagynom, így nem tudom, hogyan lesz ebből e-mail vagy képeslap Párizsból… 🙁 Mindenesetre most lefürödtünk mindannyian, főztünk teát és vacsorát, töltőn van az összes cuccom, amit tölteni lehet, és az egy ágyban ülve írom ezt a bejegyzést. Szégyenlem magam, hogy gyakorlatilag nincs mivel meghálálnunk az emberünk kedvességét. Azt találtam ki, hogy valakivel hozatok magam után kis zacskó szegedi pirospaprikát, egy kis saját készítésű 3 nyelvű receptes füzetet készítünk hozzá, hogy tudjanak is mit kezdeni a fűszerrel a jótevőink. Könnyű is, hasznos is, magyar is, és talán örülnek is neki.
Hát ez minden lett, csak nem rövid és tömör. Most elteszem magam, mert késő van, és holnap hajnalban kelünk, mert azt ígértük, hétre elhagyjuk a helyet. Szurkoljatok, hogy ne legyen esőnk, és sokat tudjunk haladni. A híd alatt az esőben kiszámoltam, hogy még 411km onnan Donaueschingen, ami azt jelenti, hogy kb. 400km-t kéne megtennünk a következő 3 nap, hogy tartani tudjuk az ütemtervet. Ez sok, napi 133km nem biztos, hogy menni fog. Ez esetben lehet, csúszunk egy napot. Az se tragédia, még be lehet hozni később, de ha kevesebb idő marad Párizsra, akkora kevesebb. Annak kell örülni, ami kapunk. Ha esőt, akkor annak, ha napot… Annak nagyon! 🙂

Árpesz – 2009.05.02. 01:4

Most egy lakótelepi telefonfülkéből írok, sikerült vadásznom kóbor wifit, úgyhogy gyerünk:
Ennyire talán egy éve örültem utoljára ágynak, és meleg vizes zuhanynak, mint ma… Linzben vagyunk, és Bazsi anyukájának barátnője, Marika néni akkora vendégszeretetben részesített minket, hogy én szinte egyenesen szégyellem magam ebben a nagy jólétben. Na de kezdjük az elején.
Szépen összegyűltünk pénteken a Clark Ádám téren, legszívesebben mindenkivel tízszer annyit beszéltem volna, mint amennyire lehetőségem volt, de persze azért így is örültem, hogy ilyen sokan voltunk, és köszönöm mindenkinek aki eljött.
Másnap Esztergomból rögtön átcsaptuk a Duna szlovák oldalára, ahol makulátlan minőségű, autók által elhagyott utak, napsütés és hátszél várt ránk, úgy suhantunk heten, hogy azt el sem hittük. Merthogy ekkor még velünk tartottak Ádám cimborái is, Döme, Berci és Kutya. Később rátértünk a Duna melletti gátra, majd az erőműnél vissza a dél oldalra, ahol egy hatalmas, nyílyenes gáton folytattuk. Végül egy fantasztikus táborhelyet találtunk, engedéllyel sátraztunk egy félsziget csücskében, fák között, tűzrakóhely mellett. Megfürödtünk a tóba – a szemközti nyaralók valószínű nem kis örömére meztelenül – majd Kutya hozott a Bobó nevű trélerén tűzifát, és nagy tábortüzet, illetve szalonnasütést csaptunk.
Másnap Rajka magasságában vált szét a csapat, Berciék leváltak rólunk és szembefordultak a széllel Győr felé, mi pedig folytattuk Pozsonyba. Ahol kicsit körbenéztünk, megkerestünk egy-két érdekesebb utcai szobrot, Bazsi egy sikertelen SPD-pedál kicsatolás által nem kis nevetés közepette megnézte közelebbről a szlovák főváros kövezetét, majd megültünk Gábor szülinapját, ugyanis BanziG ezen a napon volt 32.
Pozsony után átértünk Ausztriába, ahol egy végeláthatatlanul hosszú egyenes szakasz következett a Duna töltésén. Ezt egy arra alkalmas helyen virslifőzéssel színesítettük, majd ezek után Ádám úgy gondolta, hogy ez még nem volt elég ezért gyors egymásutánban kapott két defektet, csak hogy ne teljen unalmasan ez a szakasz. Ja és még mielőtt elfelejtem, ekkor még mindig botrány nagy hátszelünk volt. Bécs előtt az ÖMV területén kb. 32 km/h-s átlaggal suhantunk végig. Az osztrák fővárosban csak egy rövid frissítőre és beszélgetésre álltunk meg, ami után átvágtunk a városon – végig bringaúton – majd tábort vertünk ismét valami félsziget szerűségen. Ám ezúttal nem volt olyan jó éjszakánk, senki sem aludt jól, nagyon tépte a szél a fákat felettünk, és a terep sem volt sík, ahol aludtunk. De azért lefekvés előtt a vacsorára készített hagymás-szalonnás alappal felturbózott „Finom Falatok” instant tészta nem volt semmi… Azt hiszem fogom tudni szeretni ezt a Brunton konyhaszettet, a serpenyőn közbe rájöttem, hogy rántottát is simán tudunk készíteni.
Na de haladjunk. Tegnap, azaz hétfőn végre kinyitottak a boltok, és délelőtt nagy nehezen végre találtunk egy Billát, épp az éhhalál előtt jól bevásároltunk, persze horribilis árakon, majd csordultig bereggeliztünk. Aki kevesli a napi 100-130km-t, az adja hozzá a táborállítást és bontást, a napi élelem beszerzését és elfogyasztását, a cipelt cuccok súlyát, majd vegye számon a világos órák számát, meg hogy négyen vagyunk és nem tudunk mindent szinkronban csinálni, és mindjárt kijön, hogy az a 130 km egy napra bizony szép… Még ha a hátszél még ezen a napon is szépen megtámogatott minket. Krems után gyönyörű szakasz várt ránk, itt összeszűkült a Duna, nagyobbak lettek a hegyek és egy kész kis borvidéken hajthattunk keresztül, szebbnél szebb falvak szűk kis macskaköves utcáin robogtunk keresztül, azok egész engem kicsit Toszkánára emlékeztetett, ugyanakkor megvolt az osztrák varázsa is.
Melkben toltunk egy pizzát vacsora gyanánt, majd felmentünk az apátsághoz, ami sajnos már zárva volt. Majdnem Ybbs-ig elgurultunk még, mire végre találtunk egy megfelelő táborhelyet a töltés mellett. Akkorát aludtam a sátorban a matracon, amekkorát hónapok óta nem.
Reggel korán keltünk, hogy nehogy kiszúrjon minket a gátőrnő. 8 után valamivel már az úton voltunk megreggelizve. El is telt gyorsan a nap, pedig Ybbs és Enns között megint meseszép tájakon tekertünk, hogy magukról a városokról ne is beszéljek. Ádám pedig az alábbi táblát szúrta ki. Budapest mögöttünk, Párizs előttünk… Pont mintha csak nekünk állították volna oda! És akkor még nem is tudjátok, hogy Nordkapp is a táblák között volt! 🙂

Kezdetét vette a nagy kaland. Igen szép számú kerékpáros gyűlt össze a Clark Ádám téren péntek délután háromra, hogy Árpesz, BanziG, Bazsi, Ádám társaságában megtegye a Budapest-Esztergom távot. Természetesen többek közt majd a Skandináv szakaszokra becsatlakozó Baf és Nándi is részese volt az első napi örömtekerésnek, melynek végén Gabeszbá telkén lányok lelkes csapata várta bográcsban készült paprikás krumplival a kerekeseket. Mivel mostantól számítva 100 napig ilyenre aligha számíthat Árpesz és a többiek sem, a nekik jutó pár ezer kilométeres szakaszokon, még az sem zavarta őket, hogy a hangulat eredményeképp egy LED is belekerült a bográcsba.
A nap végére végül előkerült a főtt LED (működőképesen) a sok vidám bringás pedig nyugovóra tért, hogy aztán másnap ki-ki menjen a saját útjára. Egyesek vissza Budapestre, mások pedig a Nodkapp-ra…

Continue reading →