100 nap bringa

Hétvégén kerékpározni voltunk. Eredetileg csak egy kisebb túrát akartam összehozni a srácokkal, akik elkísérnek majd a nagy út egyes szakaszain. Aztán sikerült Banderral egy nagyot csavarognunk a Mátrában… Na de kezdjük az elején.
Budapest határában találkoztunk szombat reggel, Baf, BanziG, Bazsi, Ádám és cimborája Kutya – ők ketten persze örökhajtánnyal -, majd végül Bander is befutott, illetve gurult, pontosan 8:30-ra, ahogy megbeszéltük. Itiner szerint haladtunk Pécel, majd Isaszeg felé, ahol még Nándi is csatlakozott hozzánk, így folytattuk nyolcan. Nem is kívánhattunk volna szebb időt bringázni, napsütés, szélcsend… Zsámbokon megálltunk sörözni egyet, elvégre ez egy csapatépítés, vagy mifene… 🙂 Innen BanziG és Bazsi visszafordultak, mert délután vendégségbe voltak hivatalosak, így már csak hatan maradtunk. Zsámbokról kifelé jövet megszöktem a kétfős fixis szakosztállyal, raktuk neki hárman egymás anslusszában, pontosabban leginkább én az ő szélárnyékukban, ugyanis nem voltam berendezkedve erre a tempóra, annál inkább a Mátrában való sátrazásra. Jó 15-20kg cuccal volt megpakolva az Aeron.

Hatvannál Nándi és Baf is leváltak a vasútállomás felé, Nagygombos irányába már csak négyen folytattunk, a két fixista, meg a két adventurista. Lőrinciben aztán ittunk egy utolsó sört együtt a parkban, majd Kutya és Ádám is leváltak, innen még hazarakták aznap világosban ugyanazon az úton, ahol jöttünk.

Mi folytattuk Pásztó felé Banderral és innen jöttek csak az igazi kalandok! Jobbágyi végében egy laktanya állta el az utat, így kerülnünk kellett földúton. Igen ám, de ezt a földutat ellepte a belvíz. Egy ideig néztük tétlenül a vízben álló mezőt, Bander próbált kerülni, de mindenfelé mocsár volt. Aztán én fogtam magam és nekiindultam. Átértem szárazon, csak lendület kellett és nem álltam meg, bár néhol már necces volt a helyzet, majdnem belepte a lábfejem a víz. Bander jött utánam, végig a nyomomban, vesztére ő sajnos elsüllyedt kicsit, a vízálló cipői felülről beáztak. Ekkor már tényleg állt bennük a víz… Persze egy igazi adventuristát ez semmit nem jelent, megy tovább vidáman. Pásztón ettünk egy szendvicset, majd Kelet felé fordultunk, Hasznoson át bevettük magunkat a Mátrába. Először csak enyhén emelkedett az út, a Kövesecs-patak mentén hamar megérkeztünk Mátrakeresztesre. Ekkor már vöröslött az ég alja a hátunk mögött, ezért gyorsan magunkhoz vettünk két sört a faluvégi kocsmából, majd sátorhely után néztünk. Találtunk egy szimpatikus kis placcot az oldalban, de még szürkülni sem szürkült és a falu is túl közel volt, hát úgy döntöttünk, körül nézünk kicsit feljebb. No, ez a kicsit feljebb aztán Mátraszentimre lett… 🙂 Megtekertük a szerpentint, hát bizony kutyául szenvedtem. Bander vidáman tekert elöl a barátnőjétől kölcsönként Trek montival a hátizsákjában, én meg úgy éreztem, mindjárt szétszakadok. Nem értettem mi van, mi az, hogy még a legkönnyebb fokozatban is alig bírom felhúzni magam a hegyre? Amikor nincs is nálam annyi cucc, mint a nagy úton lesz? Lehet, hogy nincsenek megfelelő fokozatok az új gépen? Ez egy trekking kérem, az nem lehet… Inkább, az van, hogy egyszerűen csak puha vagyok. Bagolyírtásnál már mindent hó borított, így lett, hogy Mátraszentimrén betértünk az első kocsmába megkérdezni, hol is találunk szállást. A Darázshegyi vendégházig még meg kellett tekerni két meredek utcát a faluban. Hát azt hittem, meghalok, ez már nagyon nem esett jól, a végén már szégyen szemre épp leszálltam volna tolni, amikor láttam, hogy Bander kanyarodik be egy kapun. Most már nem szállhatok le, mindjárt vége. Majdnem beborultam a hóba, de feltekertem.
Ekkor már nem érdekelt, hogy majdnem eléheztem és majd szét szakadnak a combjaim, tudtam, hogy mindjárt tető lesz a fejünk felett. Ilyenkor egy forró zuhany és egy vacsora csodákra képes. Beszélgettünk kicsit Banderral, felfaltuk a maradék túlélőszendvicseket, írtunk egy NRÉ-t haza, megittuk a sört, majd nyugovóra tértünk. Végre 10 órát alhatok, ilyen se történhet velem hétköznap.
Persze amikor tudom, hogy a Mátra vár rám másnap, nem fáj az ébredés, reggel ahogy félretoltam a karnisról a száradó ruháinkat, napsütés áradt be a szobába. Odakint kék ég vár ránk! Gyors reggeli, málházás, fizetés, majd indulás neki a hegynek!!! 🙂 Galya felé folytattuk, de a Szentistváni elágnál rögtön rátértünk egy erdészeti útra, ami Galyát délről megkerülve később visszacsatlakozik a főútba. Ettől az úttól eleinte kicsit megijedtem, mert erősen hó és jég borította, de aztán később normalizálódott a helyzet, és a legtöbb helyen, legalább a két keskeny keréknyomban aszfaltot foghattak a kerekeink. Itt nagyon jól jött az egyik oldalt taposós, a másik oldalt becsatolós SPD pedál, ugyanis a jégen nem mertem becsatolva maradni, ha valami történik, biztos, hogy nem lettem volna elég gyors a kicsatolással és egy szép vágódás lett volna a vége. De ilyen nem történt, ellenben fantasztikus helyeken kerekeztünk, elzárva az autóktól és mindenféle civilizációtól, csak a napsütés, a Mátra, az út és rajta mi a kerékpárokon. Kell ennél több? Nem…
Visszaérve a főútra újra lejteni kezdett a terep a Vörösmarty turistaházig, ezen a szakaszon egy jó kis száguldást csaptunk. Nagyon élveztem az új bringát, a 28-as kerekeket, azt, hogy nagyon össze van rakva az egész, meg hogy egyáltalán, újra kerékpározunk, kesztyű van rajtam, mez és szemüveg, alattam a föld, felettem az ég, és száguldunk az úton. A száguldás aztán persze újra 8km/h-s fölfelé tekerésben ért véget, ám ez sem tartott sokáig, Mátraházán egy kis pihenőt csaptunk, egy sajtos-tejfölös lángos és egy forró citromos tea épp elég volt a feltöltődéshez, már indultunk is tovább a Kékesre! Micsoda szégyen kérem, már vagy 4 éve kerékpárosnak (is) vallom magam, és csak most jött el az idő, hogy feltekerek az ország tetejére. De most végre micsoda időben! Körülöttünk mindenütt hó, süt a nap, és végre Bander sincs annyira megtáltosodva, mint szokott, így tudunk egymás mellett tekerni. A sípálya aljában megpendítem neki, hogy lefelé jöhetnénk a síelők között a hóban, de csak egy legyintést kapok válaszul. Úgy látszik, Bander is öregszik, pár éve nem hogy lefelé, de még fölfelé is megpróbált volna végigtekerni a sípályán. Közben hátba támad minket egy országútis kolléga, mikor utolér, megpróbálok elmenni vele, de csak annyit érek el vele, hogy 50 méter után leszakadok, majd a következő 300 méteren légszomjban szenvedek.
Fent a csúcson zene szól, megy a sílift, összeverődünk négyen kerékpárosok a csúcskőnél, az előbbi kolléga és egy barátja, Szegedről és Sopronból jöttek, Mátraházától tekertek.
Lefelé felöltözünk, Bander kilométerenként egyre durvább kesztyűket húz fel magára, ez a legújabb heppje, mióta a Grossglockner hágón olyan jót nevetett rajtam. Mire leérünk Mátraházára, már egy -20 fokig használható síkesztyű van rajta. Ennek én is igazán örülök, mert így legalább megkaptam az hosszú ujjú bringáskesztyűjét, ami pont jó ilyen 8-10 fokos hőmérsékletnél.
Mátraházán iszunk még egy teát, majd visszagurulunk a Vörösmarty turistaházig. Azt terveltem ki otthon, hogy itt néhány kilométeren átvágunk a P+ jelzésen, földúton, hogy aztán ismét egy kellemes kis erdészeti útra érkezzünk ki. Igen ám, de ez a P+ a Kékes északi oldalán vitt. Először sarat kaptunk, nem kicsit. Nem olyan mókás, amikor tekersz a nagy dagonyában, pörög alattad a kerék, de a bringa már nem halad, le kell tenni a lábad a sárba. Mi lesz így velünk, tiszta sár leszünk, az én bringám nem erre való, forduljunk vissza! Áhh, az milyen lenne már?! Hülyeség tovább folytatni ebben az iszonyat sárban, de akkor is, vagy talán épp azért, gyerünk tovább előre!
A sár probléma hamar megoldódott, ugyanis ott ahol a favágók gépei már nem túrták fel az utat, a sarat hó váltotta fel. Egykettőre tiszták lettek a bringák és mi is. Azonban az előrejutást a hó sem egyszerűsítette meg. 20-30cm is volt belőle, ráadásul két bringáson kívül senki nem járt erre előttünk, szóval a szűz hóban toltuk a gépeket néhány kilométert. A kerék csak úgy hányta be a havat a sárvédő alá, ahonnan aztán két irányt fordult ki minden és terítette be az egész bringát, az első agyat, hátul a váltókat, a fékeket… Próbáltam néha lerázni róluk a havat, de reménytelen volt, ahhoz 5 méterenként állandóan meg kellett volna állni. Csak bírja a gép! Muszáj neki, ez még csak az első próbája, de úgy tűnik, jól sikerül, hó, sár, mi jöhet még?
A pisztrángos tóhoz kiérve a várva várt erdészeti úton is hó fogad minket. Bander elrohan vízért a Petőfi-forráshoz majd elkezdünk ereszkedni a hegyről. Hála az égnek, pár kilométer után eltűnt a hó az útról, önfeledten folytathattuk a gurulást az Ilona völgyig. Bár szerintem Bander a traktor kerekeivel a havon is önfeledten bringázott… 🙂 Az Ilona völgyben döntéshelyzet elé kerültünk. Vagy folytatjuk Parádfürdő-Recsk felé, ahogy eredetileg elterveztük, vagy átvágunk a Csiklosd-kút felé Várbükkre, majd úgy fel a Domoszlói-kapuhoz. Utóbbi helyen azt hittük, hogy több fölfelét már nem kaphatunk, de nem így volt, még néhány kilométert szintezett a hegyoldalban az út, mire végre tényleg lejtőbe fordult. Ekkor viszont a terep váltott át kövesre, rendesen rázta hátul a málhát a makadámút, ennek kicsit örültem, meg nem is. A gyenge küllő most eltörik, vagy legalább kilazul, és ha esetleg anyaghibás a hátsótengelye a bringának, mint ahogy az előzőnek volt, akkor most fog eltörni, és nem Norvégiában. Hát nem tört el! 🙂 Ellenben remek gurulást rendeztünk Markazig, a falu felett az utolsó kanyarban még le is ültünk kicsit megenni a maradék pár falat kajánkat, kilátással a víztározóra. Kár, hogy közben beborult és igen csípőssé vált az idő.
Markaztól már tisztán aszfalton folytattuk a ludasi vasútállomásig a Visonta – Halmajugra – Detk útvonalon. A keletiből hazatekerve láttam, hogy nagy szerencsénk volt, mert Pesten bizony esett az eső. Mi megúsztuk sárral, hóval, és kövekkel, remek kaland volt, kívánni sem lehetett volna jobbat egy hétvégére felkészülésképpen.
Vasárnap már vidáman vettem a „hágókat”, nem a bicikli áttételeivel van a baj, hanem velem, pont ugyanez volt két éve is, amikor az Alpokba mentünk. Első nap szenvedtem a fölfeléktől, de nagyon, aztán később sokkal komolyabb fölfeléket is megtekertünk nevetve. Sokat számít a tapasztalat, sokszor fejben dől el sok minden. Ahogy Hartmann Misi barátom mondaná: „Alázattal és ésszel!”
Azt sajnálom kicsit, hogy a többiek csak az elejére jöttek a túrának, jól jött volna a nagy útra ez a kis mátrai vadulás a batyuba mindenkinek. Na de sebaj, majd legközelebb, van még néhány hétvége az indulásig.

Fotók még találhatók a Fényképek szekció alatt.