100 nap bringa

Hétvégén összejött az egész csapat, akik jönnek a nagy kerékpártúra bizonyos szakaszaira, és toltunk egy fantasztikus Börzsöny Pilis kört. A 6 fős banda még kiegészült Ádám cimborájával, Kutyával, illetve Kutya barátnőjével, Zsófival, és BanziG barátnőjével, Andival, valamint Szentei Tamás csatlakozott még hozzánk Párkányban.

Na de kezdjük az elején. A Batyin illetve a Szent Lélek téren összeverődött a bagázs, majd elindultunk. Rögtön macskakövön, grrr… Mások is úgy gondolták, hogy érdemes nyeregbe pattanni 2009 talán első igazán meleg, napsütéses hétvégéjén, ezért kész kis Critical Mass volt a bringaúton, csak úgy hömpölygött a kerékpáros tömeg, jó volt nézni. Valahol az északi összekötő híd előtt Kutya bekapta a túra első és egyetlen defektjét. Gyorsan megszerelték a srácok, beleszuszákoltunk a hátsóba annyi bárt, amennyit a kispumpa csak elbírt, aztán hajtottunk tovább. Szentendrén bevásároltunk egy kisboltban némi folyadékot, majd folytattuk Dömörkapu felé. Hamarosan eltűntek az autók, csak a kirándulóké és a bringáké lett az út. Enyhén emelkedett, még épp kellemes volt rajta tekerni. Később aztán jött egy-két durvább szakasz, el is durrant bennem valami, és gondoltam megtekerem amennyire csak bírom. Ádám utánam eredt, hát nem sikerült leszakítani. 🙂 Viszont egy jót szusszantunk, mire a többiek utolértek minket. Két csurig pakolt 12,5 literes MSX táskával és sátorral azért nem olyan egyszerű a kb. 10% körüli emelkedőn virgonckodni. A lányok is egész jól bírták a kaptatókat. A meredekebb részeken nem mindig jöttek el velünk, de sose kellett egy-két percnél többet várni senkire. Ennyi pedig még bőven belefér, az lenne a nagy csoda, ha 9 főből mindenkinek egyforma lenne a kondija.

Ahogy kiértünk Pilisszentkereszt a főútra egy srác húzott el mellettünk fölfelé a „Pinarello” márkájú kerékpárján. Látván a tempóját, úgy gondoltam, hogy ez talán tartható nekem is. Nagy nehezen utolértem, aztán beálltam a stréherébe, már ha ilyen kis sebességnél beszélhetünk ilyesmiről. Jó országútis módjára jelezte a srác az útszéli krátereket, repedéseket az aszfaltban. Valószínű nem látta, hogy tankkal vagyok, és nem országútival, mert olyan apró úthibáknál is szólt, amit meg sem éreztem a trekkinggel. Én közben már a fülemen is a levegőt vettem, de nem szakadtam le, mert tudtam, hogy nincs már messze a Két-bükkfa-nyereg. Amikor mellém állt a srác, látván a kerékpáromat, megjegyezte, hogy kemény vagyok, mondtam, hogy muszáj, mert egy nagy útra készülök. Mivel jól eldumáltunk, és a többiek már sehol sem voltak, Két-bükkfa után is továbbmentem vele kicsit Dobogókő felé, élveztem a jó kis tempót fölfelé, na meg dumáltunk tovább, még a térképet is megmutattam neki a nagy utazásunkról. Aztán amikor becsipogott a srác polárja, úgy döntöttem, hogy most már elég lesz ebből a hősködésből, se nagyképűnek nem akartam tűnni, se alázni a srácot, ő mégiscsak egy profi országútin nyomta – igaz idén először -, én meg egy trekkingen beszélgetve jöttem mellette, néha előtte. Mire visszaszáguldottam Két-bökkfára, Ádám már ott mosolygott a piros Bianchi-ján, jól mutat ez a gép a piros táskákkal, valóban nem csúnyult el tülök.

Lefelé a Pilisből a Malom-völgyön gurultunk le Pilismarótra. Csodaszép volt ez a szakasz, sütött a nap, csordogált mellettünk a patak, élveztük a tájat, és hogy végre magától gurulnak a kerékpárok. A 11-esen vettünk egy balost, majd pár kilométer után Basaharcnál meg is álltunk egy-egy pofa jó kis búzasörre, illetve Gáborék még egy makarónit is betoltak. Közben SMS-ben értesültünk róla, hogy Tamás már Párkányban van. Eltekertünk Esztergomig, ahol jól bevásároltunk az esti szalonnasütéshez és a másnapi reggelihez. Párkányban felszedtük Tamást, átküzdöttük magunkat egy kisebb „hágón”, majd legurultunk Szalkára. Az elöl tekerő „Okos Kapitány”-ok jól túlmentek a kedvenc teraszos kocsmánkon, ahol szinte ingyen adják az Arany Fácánt. Kicsit mérges lettem, Ipolytölgyesen ki is jelentettem, hogy ha valaki elhajt a bolytól, az ezzel egyben vállalja, hogy esetleg megállunk mögötte és ő így kimarad egy közös pihenőből.

Tölgyestől előttünk volt még Vámosmikola, nameg a legendás, félelmetes Sikárosi-dűlő! Lélektanilag nagyon gyilkos tud lenni, ahogy feltekersz egy dombra, azt hiszed vége, aztán meglátsz mögötte egy még nagyobb kaptatót. Persze ezt is megtekertük és túléltük, bár a lányok nagyon el voltak halva. Tény, hogy én is kezdtem érezni, amit eléhezés előtt szoktam.

Bent Perőcsényben aztán fújtunk még egy nagy chips- és ropizabálós pihenőt a kocsma előtti padokon, aztán vásároltunk némi malátaszörpöt is az esti szalonnasütéshez. Felmentünk a házhoz, ahol Lali papa és Éva mama szokás szerint nagyon örült a társaságnak. Mint azt már a bemutatkozásokban írtuk, Nándi az unokatesóm, tehát most egyszerre két unokájuk is jött látogatóba. Plusz nyolc jó barát. 🙂 Lali papától kaptunk egy kis „perőcsényi rögtön döntőt” köszöntésképpen, néhányunk nem kis örömére. Feldobtuk a sátrakat, majd az ekkor már javában égő tűz köré gyűltünk. A perőcsényi tábortüzes szalonnasütések nekem az egyik legkedvesebb emlékeim. Barátok, nagyszülők együtt, sor, bor, pálinka, szalonna, tábortűz. Ezen biztos sokan csodálkoztok, de mi mindig tök jól megvagyunk így a Lali papáékkal, pedig bő 50 év a korkülönbség. 🙂 Éva mama szerint ez az idő elrepül hamar, úgy emlékszek a kisgyerekkori emlékeire (Amelyek közösek Lali papával! Igen, ez nagyon komoly, 70 éve ismerik egymást az öregek.), mintha tegnap történtek volna. Lali papa pedig azt mesélte el, hogy ő 60 éves kora óta már nem öregszik, hanem fiatalodik. Bár tényleg így lenne… Mondjuk tényleg jól tartják magukat, és meg kell hagyni, még az öregkoruk sem unalmas, én is ilyet akarok majd. Persze előtte még meg kell tekerni 8000km-t, hogy lehessen mivel vetíteni az unokáknak. Na meg a nagyanyjukat sem ártana megtalálni lassan… 🙂

Nem is tudom, mikor tértünk nyugovóra az este. A sátorban alvás nem volt valami kényelmes, szokni kell még ezt, na meg venni egy önfelfújós matracot, mert ez a polifoam botrány, nem tudtam hogy fordulni, hogy ne nyomjon a föld. Majd futok még pár kört támogatók után a jövőhéten, hátha ilyet is sikerül szerezni. Jó lenne, mert az a fajta, amelyik kicsi is, és könnyű is, az sajnos drága is. Reggel a nem kevésbé élvezetes „perőcsényi reggeli” következett, outdoor módra, mint mindig. Összetoltunk két asztalt, így elfértünk egyszerre tizenketten. Micsoda társaság! 🙂 Közben az utca felöl csengettyű hangja jön, már rohanok is kifelé, Janibá az, régi kedves ismerős, a perőcsényi juhász. Lekezelünk, és gyorsan elmeséli, mielőtt a juhok után szalad, hogy felkerült a világhálóra egy fotója, ahol az egyik bárány hátán két kicsi áll. Sátorbontás, szedelődzködés, a fürdőszoba egy szűk keresztmetszet, hiába mennek a fiúk a ház mögötti körtésbe kisdolgukat végezni. Még egy nagy csoportképet készítünk a nagy csapatról a kapu előtt, aztán búcsúzás az öregekről, és indulás tovább, le a főtérre, majd vissza fel a főútra.

Az elágazásban tanakodunk kicsit, ki merre tovább. Tegnap még szó volt róla, hogy Gábor, Andi és Bazsi visszafordulnak Szob felé, mert Gábornak eléggé rosszalkodik a térde és Andi is eléggé megfáradt a tegnapi szakaszon. Végül persze sikerül rávenni őket, hogy jöjjenek tovább velünk együtt, mert most jön a túra legszebb szakasza, a Kemence-patak völgye. Előtte azonban még egy jó kis hullámvasutazás jött a főúton Kemencéig, majd bekanyarodtunk a völgybe. Kezdetben a kisvasút mellett haladtunk, majd elhagyva azt, egyre szebb lett a táj. Királyházánál összeverődött a csapat, igaz csak kis időre, mert a fölfelében hatványozottabban előjönnek az erőkülönbségek, így még jobban szétszakadozik a boly, mint amúgy. Na nem mintha ez bárkit is zavart volna, eddigre már megszoktuk, hogy képtelenség 10 embernek hosszabb távon egymás mellett bringáznia. Engem pláne nem zavart, mert valahogy nem éreztem magamban olyan nagy erőt, leghátul kullogtam Gáborékkal. A reggelit is elégettem már rég, na meg most éreztem igazán, hogy a tegnapi virgonckodások talán nem kellettek volna. Szegény Andit végig paráztattam, hogy majd a vége meredek lesz a hágó előtt, pedig nem volt az, csak rosszul emlékeztem. Fent megcsodáltuk a kilátás, majd leszáguldottunk Diósjenőre, ahol jól bevásároltunk egy CBA-ban. Ekkor már nagyon éhes volt, ezért úgy bekajáltunk, hogy utána meg az volt a baj, hogy dugig voltunk. Nekem sajtos-párizsis zsömle volt a menü kefírrel, és Ádám jóvoltából egy répával.

Diósjenőről Nógrád felé folytattuk, gyönyörű dombtetőn tekertünk végig, a nap ma is tűzött, élveztük a tájat nagyon. Okosan átkeltünk a 2-es úton, majd folytattuk még pazarabb dombok között Nőtincs majd Ősagárd felé. Itt volt néhány egész kemény kaptató, legkönnyebb sebességben tudtunk csak feltekerni rajtuk. Csodálkoztam is, hogy a három országútisunk (Ádám, Kutya, Tamás) is megrakta az emelkedőt gond nélkül. Ez az ő áttételeikkel azért nem lehetett egyszerű. Penc előtt egy hosszú lejtőt kaptunk, majd a falu után egy rövidebb emelkedő jött. Láttam, hogy Tamás szenved a közepén, elfogyott már a lendülete, na meg a fokozata is, izomból küldte neki, de alig haladt. Na most van itt az én pillanatom, elkapom az országútis grabancát! Éreztem, hogy ha valamikor, hát most verhető a srác. Még jóval mögötte voltam, ahol nem volt olyan meredek az út, és lendületet lehetett venni rajta. Kiálltam a nyeregből és elkezdtem taposni, ahogy csak bírtam, gyorsan közeledtem felé, de nagyon nehéz volt a gép a sok cucctól, mire beértem, nekem is elfogyott minden lendületem, de ekkor már mind a ketten ordítottunk, és valami extázis lett úrrá rajtam, amitől aztán sikerült pár métert ráverni Tamásra az emelkedő tetejéig. Az extrém esetek egyike, amikor egy jól megpakolt trekkinges le tud rakni egy országútist, ráadásul fölfelé! Legalábbis remélem, hogy Tamás nem csak hagyta magát. 🙂 Mindenesetre innen együtt tekertünk tovább a boly előtt, és konstatáltuk, hogy szép az élet. Ugyanis a nap még mindig hét ágra sütött, és pazar tájakon tekertünk.

Vácnál szétvált a 10 fős szupercsapat, Nándi levált Gödöllő felé, Gábor, Andi és Bazsi pedig vonatra szálltak. Mi többiek pedig végigcsorogtunk a Duna mentén. Jó kis tömeg volt vasárnap délután a bringautakon. Öröm volt tekerni, tiszta Happy ország volt ez a szakasz, mindenütt mosolygó kerékpárosok, görkoris lányok, családok gyerekekkel, napsütés… Most már visszavonhatatlanul itt a tavasz, mi sem jelzi ezt jobban, mint a néhol már virágzó fák, illetve a csinosra „kivetközött” lányok. Káposztásmegyeren levált Ádám, Kutya és Zsófi is Zugló felé, Tamás pedig megunta a „krúzolós” tempót és elrakta saját tempójában haza. Baffal maradtunk ketten szomszédok, hazatekertünk Lőrincre. Nekünk így a 250km is meglett a hétvégén, de ha a Batyitól számuljuk, akkor is 200 felett van a kör. Remek kis túrát sikerült összehoznunk, féltem tőle, hogy a 10 fő már túl sok lesz, de nem volt az. Persze nyílván lehetett volna gyorsabban és többet haladni, de a 200 km az már bőven oké, táskával igen szép edzésértéke volt, az egyéb tapasztalatokról nem is beszélve.

Ha már itt tartunk, kicsit kitérek az új cuccokra, amik itt kerültek kipróbálásra. Az MSX táskák nagyon ott vannak, tizedannyi idő le- és felmálházni a bringákat, mint a régi olcsó táskákkal, könnyebb beléjük pakolni is, mert gyakorlatilag egy zsák a táska, nem kell cipzárokkal bénázni, kinyitom, aztán pakolok bele. Az Ironclad kesztyűből még csak nekem volt, végig a rövid ujjú fekete Mach 5-ös modellt hordtam. Ahhoz képest, hogy fekete, egyátalán nem volt melegem benne, pedig sütött rendesen, még le is égtek a karjaink. A Brunton napcellás töltő működik! Van hozzá egy csomó átalakító, megkerestem a nokiásat, rádugtam a telómat, és egyből kiírta, hogy töltés. Pedig még csak nem is volt közvetlen napfény alatt a széthajtható napcella. Amit aztán odaerősítettem a málhám tetejére és ott figyelt egész nap, töltötte a táskában lapuló mobilomat. Kb. dél körül dugtam rá tölteni és estig 4 egységet rátöltött. Ez nem sok, de ha figyelembe vesszük, hogy még csak április van, nem is sütött egész szombaton a nap, és mivel folyamatosan haladtunk, akkor sem érte mindig nap, amikor sütött, azt hiszem, ez egy jó teljesítmény, és sokat várhatok a cucctól.

Köszönöm mindenkinek a túrán való részvételt, szerintem nagyszerű csapat voltunk és remek kis túrát toltunk, ennél jobb felkészülést nem is csinálhattunk volna így 3 héttel indulás előtt. Elismerés a lányoknak, hogy teljesítették ezt a nem könnyű túrát, még én is teljesen kikészültem tőle, képzelem ti milyen fáradtak lehettek. És elnézést Baftól, hogy úgy alábecsültem a kondiját. Mint azt hazafelé megbeszéltük, a múltkor Hatvannál csak azért fáradt el, mert akkor biciklizett idén először. Azóta már bringával jár munkába, és most hétvégén hiba nélkül vette a 250km-t, a traktorkülsőivel, sátorral-hálózsákkal megpakolva, át a Pilisen és a Börzsönyön! 🙂 Nándi, Bazsi és Ádám is rendben voltak. Ádámnál kicsit tartottam a megpakolt országúti kontra 10-12%-os emelkedőktől, de ezzel sem volt baj. Sajnos Gábor megint fájlalta a térdét egész hétvégén, először az egyik fájt, majd a másikra vándorolt át. Mindenesetre letekerte a távot, csak így fájó térddel nem olyan élvezet. Holnap megy dokihoz, és majd meglátjuk mi lesz… Szerintem nem lesz itt baj, én érzem, bemelekszenek azok a térdek, megszokják a terhelést, és menni fog ez a Párizs, megcsináljuk mind a négyen! 😉