100 nap bringa

Későn indultunk el Gyuriéktól Osloból, már 10 óra bőven elmúlt, amikor az ajtó előtt búcsúzkodtunk. Jó volt náluk lakni, igazán kipihentem magam, feltöltődtünk mi is, nem csak az aksik. Szemerkélő esőben ültünk fel a gépekre, és hajtottunk le arra a közeli főútra, ami nekünk kellett.
Bringasávunk volt, de nem arra ment, amerre nekünk kellett volna, viszont a felhajtót már rég elbuktuk. Át kellett tolnunk a gépeket egy komolyabb töltésen, hogy kijussunk a főútra. Kicsit rögtön át is áztunk a magas, vizes fűtől, de ez ekkor még nem szegte a kedvünket. Hanem az össze-vissza kanyargó, legtöbb helyen egyáltalán nem kitáblázott kerékpárút. Na, ez az, ami ekkor is, és aztán még számtalanszor felbosszantott minket – úgy érzem jogosan. Minek kitáblázni egy bringautat, ami aztán tovavész… Megszűnik, eltűnik, beleolvad a főútba, vagy ami a legrosszabb, utcák és kerékpárutak sokaságába torkollik, további irányjelző táblák nélkül. Így a szerencsétlen kerékpáros utazónak gőze se lesz, merre tovább… GPS-re már egy ideje nem hagyatkoztam, mondván, hogy az csak az autós utakat tudja, minek az, amikor itt vannak a jó kis táblák a bringásoknak… Ha-ha-ha, így nem ér semmit az egész, sőt! Na mindegy, hagyjuk ezt, írjunk a pozitív dolgokról. Ahogy Ádám mondaná: Ha csinálunk valamit, csináljuk jól. Ha nem így teszünk, talán jobb, ha nem is csináljuk… Így vannak a norvégok is a kerékpárutakkal. Vannak, de ahogy vannak…

A főút egy nagyobb alagútba száguldott be, mi pedig kerültünk, méghozzá fölfelé. Néhol murvás földutakra is rá kellett térnünk, hogy aztán végül megtaláljuk a régi főutat, amin háborítatlanul tekerhettünk egész sokáig. Persze jó kis kaptatón, még mindig fölfelé. Visszaértünk az autóktól relatíve zsúfolt főútra, ahol hol volt bringasávunk, hol nem… A bringasáv hiánya különösen akkor volt zavaró, amikor fölfelé kapaszkodtunk. Húzod magad fel a hegyre, melletted száguldoznak az autók, te kapaszkodsz a kormányba mint állat, hogy tartsd magad az út szélén, ezek meg még a sarat is verik rád, hát ez annyira nem finom, elképzelhetitek. Persze ez nem tartott sokáig, átbuktunk egy kb. 360m-es „hágón”, majd borítottuk lefelé a hidegben. A főút egy alagútban folytatódott, mi pedig lementünk egy alsóbbrendű útra a tóparthoz közelebb. Itt már kellemesebb volt végre tekerni.
Honefoss határában kaptam egy defektet. Nándi és Balázs – amíg szereltem – elrohantak szembe egy szupermarketbe bevásárolni, mert ez amúgy is esedékes lett volna már, hát most összekötöttük egy defektszereléssel… Amíg én kioperáltam egy jó 3cm-es szöget a külsőmből és megfoltoztam a belsőt, ők bevásároltak minden szükségesből (hagyma, kenyér, vaj, innivaló) és indulhattunk is tovább. Az 5. benzinkút mellett végre találtam egy barkácsboltot, ahol kaptam megfelelő gáztartály a főzőfejhez. Már kezdtem elveszteni a türelmem, mert az összes kútnál, ahová bementem, mindenütt el volt fogyva az a fajta gázpalack, ami a most utánunk küldött főzőfejhez való. A régi főzőmhöz meg nem lehet kapni palackot Norvégiában. Ebben a hibás tudatban voltam, amíg meg nem pillantottam a kék palackot a polcon. Gyorsan vettem is belőle kettőt.

Betekertünk Honefoss belvárosába, ahol egy taxiállomás kis tetője alatt nekiálltunk megfőzni a Nándi által hozott két csomag debreceni kolbászt. Senki nem nézett meg ezért minket, és nem szóltak ránk sem, hogy nem szabad itt csak úgy főzőcskézni. A kolbász isteni jó volt mustárral és a vett magos kenyérrel. Nagyon finom kenyereket tudnak itt nyugaton sütni, csak hát az árukat is elkérik, pláne itt Norvégiában. 7-800 forintnyi korona egy cipó, ami nincs is meg egy kiló, hanem általában 750g. Mindezt úgy, hogy igyekszünk a legolcsóbbat választani.
Honefoss után az eső is alábbhagyott kicsit, és a terep is kellemesebbre váltott. Bár emelkedőt azért most is kaptunk, hisz át kellett kelnünk a Hallingdal-völgybe, de a forgalom is mérséklődött, lévén letértünk a főútról a 7-es útra, ahol még az aszfalt minősége is javult. Végre tudtunk haladni is kicsit, kínosan lassan jutottunk ki Oslo vonzáskörzetéből, de most végre meg tudtunk lódulni.
Eszembe jutott, hogy nincs elég tésztánk 3 fejadagnyi makarónihoz, ezért az első szembejövő boltba berohantam venni egy 500g-os tésztát. Hát mit látok bent a polcon?!? Gyermekkorom legeslegkedvencebb, mániákusan imádott müzlijét! És „csak” 1000 forint a nagydoboz! Ez otthon is ilyen méreg drága volt, nem is kaptam sűrűn, de azóta már kereső ember vagyok, most épp itt Norvéigában, ez a cucc ennyiért kell nekem, nem csak a testemnek, de a lelkemnek is rettentő jól fog jönni. Lőttem hozzá még egy doboz tejet is, aztán a többiek odakint csak néztek, hogy mi ez a sok cucc, amit pókozok fölfelé a csomagjaim tetejére.

Ahogy leértünk a Hallingdal völgyébe, vettünk vizet egy benzinkútnál, majd hamar megtaláltuk a táborhelyünket. Balázs még ment volna tovább, és ezt utólag meg is kaptam tőle, hogy ezen a napon még haladhattunk volna többet, de egyszerűen olyan ideális táborhely jött szembe, hogy vétek lett volna kihagyni. Egy ház mögött a mezőn, a tóparton egy kis félsziget, rajta a malomkő az asztal, székek és pad. Nem tűnt úgy, hogy a nyaralóhoz tartozik ez a terület, valószínűbb, hogy egyszerűen csak bevették maguknak. Persze azért első volt, hogy bekopogtam a házba, de hiába, kihalt volt az egész. Szomszédok se voltak sehol, hát megvitattuk, majd megválasztottuk a tópartra a táborhelyünket. A legrosszabb, ami történhet, hogy elzavarnak, de ezt is csak reggel, mert ekkor már 9 után jártunk az éjszakában – ami még bőven világos volt. De őszintén szólva nem tartottuk valószínűnek, hogy megjelennek a tulajék. Sem azt, hogy elzavarnának, nem hiányzik nekik az a kis talpalatnyi terület, amit bevettünk magunknak ezen az esős estén.

Feldobtuk a sátrat, amit meg is toldottunk kicsit a tartalékba hozott rudazattal. Igazi akkor lett volna, ha még ponyvánk is lett volna hozzá, jó kis gardróbot tudtunk volna készíteni így az előtér elé a táskáknak. De így maradtak a táskák a sátor előterében, mi pedig az asztalnál az éppen csak, de szemerkélő esőben. Inkább csak a lelkünket nyomta ez a kis eső, de aztán ezen is segítettünk: belenyaltunk a Kampen óta nálam lévő, Norbitól kapott pálinkába! Csak amolyan gyomor előkészítőnek szántam, hagy melegítsen minket kicsit fel a vacsora előtt. Hát nem elállt egyből az eső, ahogy lehúztuk a kétcenteseket?… 🙂
A vacsora Cocikával és egy fej vöröshagymával felturbózott Spagetti Carbonara volt. Felharmadoltuk az adagot, majd jóízűen felfaltunk mindent. Beáztattuk a koszos edényeket, majd eltettük magunkat másnapra.

Reggel degeszre ettem magam a müzlivel és szendvicsekkel, alig bírtam mozdulni, úgy kellett eltelnie pár kilométernek, mire lejjebb csúszott bennem minden. Aztán pedig vetkőznünk kellett, mert igen szép idő kerekedett, csak úgy tűzött ránk a nap és ennek nagyon tudtunk örülni a tegnapi vacak idő után. Meg is vadultunk kicsit, raktuk neki rendesen, végre a terep is engedte. Élveztem, ahogy faltuk a kilométereket, noha direkt nem is néztem rá a GPS-re, hogy mennyit haladtunk. A völgy nagyon szép volt, szinte festői.
Oda voltunk teljesen az örömtől, hogy süt a nap, hogy együtt rakjuk neki hárman ezen az elképesztően szép tájon.
60km után megálltunk ebédelni:

Hát még belefért 60, sőt még kicsit több is. De csak szépen sorjában… Miközben kajáltunk, Zitától kaptam sms-t, hogy van Bergenbe szállásunk, egy vega párnál, akik azt kérik, ne vigyünk húst a házba. Mikor eszünkbe jutott Cocika, mindannyian hangosan felnevettünk. Cocikáról azt kell tudni, hogy egy állat volna, disznóféle, aminek én már csak egy nagydarab jóféle füstölt szalonna részét kaptam meg, köszönet érte még egyszer Kati néninek, vagyis Zita anyukájának. Szóval Cocika nem jöhet Bergenbe… Márpedig Cocika nélkül nem megyünk sehová! – mondtuk nevetve. De Cocika azóta bevégezte, mi pedig itt vagyunk Bergenben; a „vegáéknál” írom ezeket a sorokat, akik amúgy igen-igen jó arcok, na de ne ugráljunk előre az időben. Ott tartottunk, hogy megkajáltunk, majd megraktuk tovább a Halldingal völgyét, ami Gol-nál nyugatnak fordult. Itt bevásároltunk, majd toltunk egy fagylaltot. 1000 forint volt a gépfagyi, üssetek meg érte, de jólesett a lelkünknek, és nem gondoltunk rá, mennyibe került… Viszont nagyon finom volt, és rettentő jólesett abban a hőségben. Balázs különösen odavolt a fagylalttól. Közben láttunk egy rakat Porsche-s fickót, mindegyiket ugyanaz a zöld póló volt. Norvégia nagyon gazdag ország, biztosan a polókhoz kapták ajándékba az autókat… 🙂
Gol után letértünk a főútról, mert egy tábla azt mondta nekünk, Geilo balra van kerékpárral. No, igen ám, de azt nem mondta, hogy egy olyan úton, ami direkt árkon-bokron-hegyen át visz, montisoknak kitalálva:

Így jó fél órát vesztettünk, cserébe az izgalmas kis kitérőért. Pár kilométerrel később, egy tó mögé kanyarodtunk le, a völgy túloldalán, a tóparton kerestünk táborhelyet. Egy szélvédett helyen állítottunk sátrat, nem messze a parttól. Estére jó hideg lett, még a bringákon átfújt minket a jeges szél, aztán pedig a gázfőző felett horpasztva fagytam át még jobban. Megfőztük a még Hollandiában vásárolt rizs maradék részét. Jó sokáig tartott, mire megpuhult… Noha volt nálunk gyorsrizs is, gondoltam előbb elhasználjuk ezt. Hozzá a délután vásárolt csirkét daraboltam apróra és sütöttem meg paprikás-hagymás alapon. Szóval paprikás csirke volt a vacsi, amolyan outdoor módra. Rendesen elfáradtam, mire elkészültem vele. Az is biztos, hogy ha a jövőben valami húsfélét sütünk, előre felszeleteltet veszünk. Mire felvagdostam a kis bicskáinkkal ezt a rengeteg húst, csak az eltartott vagy fél órát… Lefekvés előtt megpróbáltam még naplót írni a sátorban, de pár sor után nem bírtam tovább: fáradt voltam nagyon, inkább bealudtam. Várakozással teli aludtam el, ekkor még nem tudhattuk, hogy másnap sikerül-e feljutni a Rallarvegen-re, vagy túl sok ott a hó, és ezért tőle délebbre kell folytatnunk a híres Voringfossen vízesések felé…