100 nap bringa

Szerencsénkre nem a jegesmedve vitte tovább a küldetést…:) egy bazinagy, sokemeletes, Aurora-nak keresztelt úszó város kötött ki tőlünk pár méterre. Az ötödik emeleti kabinok erkélyén fényképezőgépes turisták lövöldöztek az Eidfjord völgyére, közben csodálkozva nézték a három csövező bringást a közeli parkban. Buszok álltak be sorban a hajó mellé, vitték fel sorban a Voringfossen-hez a sok embert.
A városban is beindult az ipari turizmus, ahol tegnap kihalt volt minden ott most nyugdíjas német turisták lepték el a terepet.
Mi egy padnál reggeliztünk, 9-kor nyitott a bolt, rögtön berajzottunk és bevásároltunk. Szendvicseket ettünk téliszalámival, én pedig még rátoltam a müzli maradékát egy liter tejjel, amitől persze ismét jól elteltem. Indulás előtt megint találkoztunk a norvég barátunkkal, most csak a sráccal, jött a boltba ő is reggelit vásárolni.
A terep – bár azt hittük az lesz – nem lett egyszerűbb a fjord mentén. Nem szintben haladtunk, egy helyen 100 métert is felvettünk a tengerszinttől. Sajnos pont ugyanitt utat is építettek, ami nagyon nem ízlett nekünk. Por szállt és csúnya nagy, hangos gépek dübörögtek mellettünk. Aztán valahogy csak túl lettünk az egészen és megérkeztünk Kinsarvik-ba, ahonnan a komp jár Kvanndalba, a fjord északi partjára, amerre nekünk folytatni kell utunkat Bergen felé.

Bő másfél óránk volt a hajó indulásáig. Ledőltünk a fűbe hájpázni, sütött a nap, jólesett, hogy most egy kicsit nem kell csinálnunk semmit, csak dögleni, élvezni a napot, pihenni és várni a hajót. Persze egy percig sem bírtam a tétlenséget, a telefonnal találtam használható wifi hálózatot, és nekiálltunk rajta 100napbringás hozzászólásokat és e-maileket olvasni. Később aztán kinyitottam Benőt, a nótást is, és megválogattam a képeket feltöltésre, valamint magam is kommenteltem párat. Elintéztem pár e-mailt, szerveztem a következő szállásokat, konzultáltam a back-office-al (a barátnőmmel… :P) Nándi és Balázs eközben elmentek vásárolni. Észre se vettük, úgy elrepült az idő, és már ott is állt a hajónk a parton. Elgurultunk rá, megvettük a jegyeket, hármunknak összesen 114 korona volt az átkelés. Mialatt a többiek odafent gyönyörködtek a kilátásban – és a szélben -, én odalent martam magamnak egy konnektort, amire feldugtam Benőt, hogy töltődjön, miközben tovább válogattam a legjobb képeket. Sajnos ez nagy meló, mivel ezeken az elképesztően gyönyörű tájakon teljesen megvadulok, és minden percben fényképezek mindent. Próbáltam már visszafogni magam, talán valamit javultam, de nehezen megy, sajnos még mindig nem csak a jó témákat fényképezem le, hanem mindent, ami a valóságban tetszik – hiába nem mutat jól egy 4×3-as képen, akár a nappal szemben… Így aztán marad a hosszas szelektálás. Néha azért közben felrohantam a fedélzetre, megnézni a srácokat és a kilátást a fjord közepéből:

Miután lehajtottunk a hajóról, egyből folytattuk az utunkat. Szűk úton pörgettük tovább Bergen felé a fjord északi partján. Néhol úgy kellett még nekünk is félreállni, hogy az autók elférjenek mellettünk. Hálisten miután minden autó elhagyta a kompot, elég jól elült a forgalom és tudtunk egymás mellett tekerve tréfálkozni:

Mivel már jócskán beletekertünk a délutánba, ideje volt ebédelnünk. Megálltunk egy pihenőhelyen, volt ahol volt budi is, de nem ám akármilyen:

Nagyon megörültünk, mert még konnektorokat is találtunk, Nándi elhatározta hogy megborotválkozik, én pedig, hogy feltöltőm a notit. Sajnos aztán kiderült, hogy nincs a konnektorokban áram, csak a hősugárzóhoz szolgálnak, ami ilyen nyári napokon nem szükséges.
Még a túlparton a srácok vettek egy instant sárgaborsó levest, ezt főztünk meg, majd faltuk fel az utolsó rúd szalámink végével.
Telt hassal még jobb kedvűen, jó tempóban hajtottunk tovább a fjord mentén. A terep itt sem volt könnyű, az út folyamatosan hullámvasutazott a hegyoldalban, a kis öblökben lévő házakhoz lementünk a nullára, aztán vissza 60-70m-re. Az egyik mellékfjordot egy nagy viadukton kereszteztük, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a szemközti hegyekre, és a fjordra. Valamelyik elvetemült épített magának egy házat az egy kis szigetre, az egész vízből kiálló sziklát elfoglalja a ház, viccesen néz ki.
Gyorsan elrepült az idő a fjord mentén, észre sem vettük és már negyed 7 volt, amikor végre szembejött egy Rema1000 típusú szupermarket, amibe Balázzsal berohantunk vásárolni. Vettünk 30 tojást és kenyeret a vacsorához, de a sörrel sajnos így jártunk:

A következő városról pedig kiderült aztán, hogy a kisasszony nem a következő öbölben lévő városra gondolt, hanem a következő fjordban lévőre. Így történt, hogy csúnyán elbuktuk a sört az aznapi vacsoránkhoz. Na de több is veszett már Mohácsnál – ez legyen a legnagyobb bajunk!
Nem ez lett, hanem a meredek kaptató, ami következett, miután elhagytuk a fjord partját. Szépen leizzadtunk, mire felértünk az eső alagúthoz, ahonnan viszont olyan kalandosra váltott át az utunk, hogy el is felejtettük, milyen kemény szakma ez az outdoor. Az alagutaknál ugyanis mindig volt egy alternatív útvonal, a régi út a hegyoldalban csak nekünk, bringásoknak. Olyan vadregényes kis hegyi utakon és alagutakon hajtottuk végig, hogy az már vetekedett a tavalyi montenegrói Banderral tett csavargásunk alatt látottakkal. Az út elhagyatott volt, sok helyen leszakadt a széléről a korlát, ugyanakkor még épp elég széles volt ahhoz, hogy ettől ne érezzük magunkat veszélyben. Néhol alagútban vitt, de legtöbbször erdős, fás meredek hegyoldalban, balról pedig meredek sziklafal, aminek a gyomrában ott dübörgött a nagy országút. Hát itt így jártak a rohanó autósok, nekik marad az unalmas alagút, nekünk a gyönyörű kilátás, és az izgalmas út – végre autók nélkül, amit nem kicsit élveztünk. 🙂
Ahogy véget ért ez az alagutas rész, felértünk egy síkabb vidékre. Rögtön ki is néztem egy tó mellett egy réten a táborhelyünket. Tolom le a bringát az útról, már bent vagyok a mező közepén, hát nem mocsár ez basszus, csurom víz lett a cipőm! Ezt jól benéztem, nem ismerem még eléggé a skandináv terepet, na, tünés kifelé! Nándival aztán bepróbáltunk még egy mocsarat, ahol találtunk is száraz részeket, de sajnos mindenütt göröngyös volt a talaj, így nagy fáradtan visszatoltuk a bringákat az útra a meredek töltésen, és raktuk neki tovább. Egyszerűen nem nagyon találtunk sehol megfelelő sík területet a sátornak. Leginkább a házak melletti füves részek jöhettek volna szóba, de ezek elől általában egy sorompóval leválasztott híd választott el minket. Hát, hogy egyszerűen fogalmazzak, kezdett a tököm tele lenni erre a napra a táborkereséssel.
De hála az égnek ezután nem sokkal – miután még egy mocsarat alkalmatlannak találtunk a sátrazásra – egy sípálya parkolójának füves sarkában találtunk sátorhelyet magunknak. Itt most aztán az is biztos, hogy nem zavarunk senkit! Miközben a sátrat állítottuk, Balázs észrevette, hogy az előtér rudazatának az egyik eleme hosszában el van repedve. Még épp jókor, mert így meg tudtuk ragasztani. Egy kis széles tixó és Leukoplaszt került rá, most ugyan kicsit vastagabb lett egy szakaszon, de ugyanúgy tart, mint újkorában. Vacsorára elkészítettük a rántottát, és ismét ittunk egy-egy kortyot a Norbiféle háromemberes páleszből, a nehéz nap végeztére.

A következő nap sem lett könnyebb. Reggel 8:45-kor sikerült csak kibújni a sátorból. Az elpakolás és a reggeli jó lassan ment, én közben azzal is bosszantottam magam, hogy nem találtam a fűbe lerakott méregdrága fejlámpát, amit a bátyámtól kaptam. Átkutattam az összes táskámat, már teljesen abban a tudatban voltam, hogy otthagytam tegnap este a pihenőhelyen, amikor egyszer csak megláttam a fűben. Az hagyján, hogy elment negyed óra a keresésével, de még jól fel is idegesítettem magam az egészen.
Miután összerámoltunk menetkészre, reggelire még Nándi által otthonról hozott kenőmájast toltunk sajttal.
Indulás után még várt ránk 100 méter szint a hágóig, majd egy gyönyörű vízesés. Innentől csak le kellett döngetnünk egy fjordig, aminek a végét megkerültük, majd újra kapaszkodtunk fölfelé pár száz métert. Még épp időben, az utolsó házak környékén jutott eszembe, hogy ma még kell egy kis net, mielőtt Bergenbe érünk, mert még a szállásadóink keresztneveit sem tudtam, mindent Zita intézett a nevemben. Nekiálltam warbike-olni, egy kilométerbe sem tellett, mire jött a “default” nevű hálózat, már tudtam is, hogy nyertem, kértem pihenőt a srácoktól és leültem egy kőre netezni. Dobtam mailt Richardnak és Cathy-nek, hogy este 8 körül érkezünk és majd hívom őket, ha már Bergenben vagyunk.
Néhány alagúton át leverettük egy másik fjordig, ahol visszacsatlakoztunk az országos, nagy Oslo – Bergen főúthoz. Itt találtunk egy Kiosk-ot, vagyis büfét. Mivel már igen elgyötörtek és kiéhezettek voltuk, úgy döntöttünk, hogy betérünk és benevezünk valamire, kerül, amibe kerül, most szükségünk van rá. Egy hamburger menü 3000 forintunkba fájt, finomnak finom volt, csak éppen kevés. Mikor az üvegeket vittem vissza a büfébe, láttam, hogy két lepukkant alak (valószínű csövesek voltak, igen itt Norvégiában is vannak ilyenek) hot-dogot kért. Jól nézett ki a cucc, még önkiszolgáló módon hagymát is tehettek rá. Megkérdeztem mennyi, azt mondta a büfés srác, hogy 10 korona. Hogy mennyi, 10? Csak 10? Azt jelenti, hogy 300 forint egy hot-dog! Norvégia közepén, az út szélén egy büfében! Ennyiért még otthon is alig kapunk… Ki kellett, hogy próbáljuk! És bejött, finom volt, toltunk kettőt is belőlük, jó sok hagymával, mustárral. Próbáltunk nem belegondolni, hogy 10 ilyet is ehettünk volna a hamburger árából. Az a pénz már elúszott (na azért nem teljesen, mert bent volt a gyomrunkba és nem sokkal később kilométerekké égettük!), de jó tanulópénz volt: soha többé hamburger, 300 forintos hot-dogot kell tolni Norvégiában! Valószínű ezt itt az aljakaja, a menő, olcsó junk-food. Nem baj, nekünk pont jó lesz, amikor nincs kedvünk megállni főzőcskézni vagy szendvicsezni.
Az ebéd után követtük a „Bergen biciklivel v. gyalog arra —>” táblákat, amik nem kis bánatunkra egyből lejjebb zavartak minket vagy 100 méterrel a fjordvölgy oldalában. Mérsékeltebb hullámvasút jött, házak között tekergett a régi főút, amin nekünk bringásoknak szabad volt hajtani. Azért helyi forgalom a mi utunkon is volt, de nem vészes. Áthajtottunk egy hatalmas, a fjord felett átívelő híd alatt, majd északnak fordultunk. Itt az országút egy alagúton át egyenesen átvág a hegyen, de nekünk nagyon kellett kerülnünk, hogy ugyanott lyukadjunk ki, mint az autósok sokkal kevesebb kilométer után, a hegy gyomrán át. Ez még nem is lett volna annyira baj, ha a félsziget csücskében nem kellett volna megint felszednünk vagy 150 méter szintet. Persze a nap is a legnagyobb fölfelékben kezdett el mindig a legnagyobb erejével tűzni, épp csak pár perccel azután, hogy hideg szelet kaptunk a pofánkba.
Légvonalban már csak 5km-re voltunk Bergentől, valójában pedig majdnem 30-ra. Ezt és a sok folyamatos szívást a tereppel nem volt könnyű feldolgozni, igencsak megérkeztünk volna már a mai végállomásunkra, az egy napos pihenőnk helyszínére.
Azt hittük, hogy már nem jön több szívás és csak be kell gurulnunk a városba, de nem. Miután megálltunk egy benzinkútnál technikai szünetre, még a szomszédos szupermarketbe is beugrott a csapat, mindenki vett magának valami üdítőt, kekszet vagy édességet, vigasztalásképpen a sok szívásért. Pedig azután jött még csak az igazi genyóság! Indul a bringaút, tábla jelzi, nosza, hajtsunk fel rá! Ez talán már egész Bergenig elvisz minket. De miért pont egy rohadt meredek kaptatóval kezdi, amikor a főút mellette síkon halad. Oké, nem gond, megtekerjük ezt is, majd a túloldalt le, vissza a főútra. De mit látunk, na, mit? Alig 100 méterrel azután, hogy elkezdődött, máris véget ért a bringa utunk. Csak hogy teljes legyen az öröm, természetesen az út bal oldalán, egy beláthatatlan kanyar és domb között. Kelj át az út jobb oldalára, ahogy tudsz! Ha kedves az életed, repülőrajtot veszel, amikor úgy érzed, nem fog jönni senki… Aztán ehhez hasonló helyzetek még megismétlődtek néhányszor, mire úgy döntöttem, elég ebből, veszélyesebb megpróbálni követni a hol megjelenő, hol eltűnő bringa utat, mint csak egyszerűen a forgalomban hajtani. Komolyan, már-már azt lehetett érezni, mintha direkt szívatnának minket ezekkel a táblákkal. Szarabbnál-szarabb helyzetekbe kerültünk miattuk, csak időt és energiát vesztettünk velük, emiatt aztán mérgelődtünk is rendesen.
Minderre még rátett a folyamatos hullámvasút is. Miután beértünk Bergenbe, a GPS – jó szokásához híven -, ezúttal is tudott egy rövidebb utat, de most alattomos volt, ahogy benéztem az elágazásnál, először relatíve sík terep látszott csak. Kiáltottam hát a többieknek, hogy jobbra, és mentünk amerre mondta a doboz. Pár sarok múlva persze jött egy nagyobb völgyecske, le az aljába, majd fel a túloldalt. De ezt már nem is tudtam felvenni igazán. Nem érdekelt, hogy leszakad a combom, hogy kiköpöm a tüdőm, és hogy legszívesebben behajítanám az árokba az egész 50kilós bringát, csak megraktam neki, és nem törődtem semmivel, mindjárt ott vagyunk, mindjárt vége!
Mire beértünk a város központjába, úgy éreztük magunkat, mint akiket lélektanilag és fizikailag is agyonvertek. Tudtuk, hogy örülnünk kéne, hogy végre megérkeztünk Bergenbe, ahol – noha állítólag legtöbbször inkább esni szokott – most még a nap is süt. Megláttam egy park bejáratát és ösztönösen behajtottam rajta, irány a zöld! Odabent egy pofás kis réten rengetegen hájpáztak, feküdtek a fűben, játszottak valamit, vagy grilleztek. Mi is ledőltünk, úgy nézhettünk ki, mint a vert hadak:

20 perc fűben fetrengés után meguntuk a parkot és továbbálltunk. Fel egy meredek sétányon, majd le a túloldalt egyenesen a város szívébe. Hát, ha valamikor, akkor most megérdemlünk egy Sonneröl-t, vagyis egy jobbféle itteni sört, kerül, amibe kerül! 26 koronába került, ez kb. 800 forint. Kiültünk a tópartra, ahol kezdett azért már jobb kedvünk lenni:

Amikor felhívtam Cathy-t, aki nagyon kedves volt, és mondta, hogy csak 25 perc bringával a házuk tőlünk, és hogy vacsorával fognak várni, akkor aztán felszökött mindenkinek a morálja, volt nagy nevetés-örvendés a bergeni napsütés alatt. Egy utolsó megpróbáltatásként még sikerült letérnünk a házuk felé vezető bringaútról, és autópályát kerülgetve, néhány dombot megjárva, de végül megtaláltuk a házukat.
Cathy és Richard 6 éve élnek Bergenben, eredetileg angolok, de Richard állást kapott az itteni egyetemen, és ideköltöztek. Vegák, bringával járnak munkába és nem utaznak repülővel csak vonattal és busszal, így tartják kordában az ökológiai lábnyomukat. A meredek domboldalban egy nagy faházban laknak, gyönyörű kilátással a fjordra. Sokkal jobb fejek, mint az adatlapjuk alapján először gondoltam róluk. Kedvesek, közvetlenek, Cathy igazán szeret nevetni. A lenti szobákban kaptunk helyet, Balázzsal aludtam egy nagy franciágyon, Nándi pedig egy kinyitható vendégágyon. Forró zuhannyal kezdtük, majd a vacsorával folytattuk, ami meglepően finom volt, ahhoz képest, hogy semmi hús nem volt benne. Eszméletlen jól esett a meleg víz és a tiszta ruha, az asztal, az étel, és a tető. Nagyon jól éreztem magam, és láttam, hogy a többiek is.
Sokáig beszélgettünk Cathy-ékkel, szóba került valahogy a szakmám, mire nekiálltunk lekódolni a wifi-jüket, de sajnos már az első lépésnél elakadtunk, mivel a szolgáltatótól kapták a routerüket, így a hozzáférés le volt védve jelszóval. Amit egyszer megkaptak ugyan levélben, na de ugye ki találja azt már meg. Aki nem értette az előző sorokat, attól elnézést! 🙂 A lényeg, hogy emiatt éppen hogy, de lekéstük a késői naplementét. Kisétáltunk a félsziget csücskére, egy a házak mögötti sziklás részre, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt az egész öbölre. Sajnos, ahogy adtuk le a végén a szintet, úgy tűnt el a nap is a távoli hegyek alatt, így mire leértünk a partra, pont eltűnt a korong az égről. De azért így is gyönyörű és hangulatos volt ott, Cathy-ék nélkül soha nem találtunk volna ilyen kis eldugott tengerparti helyet.