100 nap bringa

Olderfjordban annyira bennem volt az indulhatnék, hogy elfelejtettem, hogy reggel 6 óta nem ettem. 30km után egy ház füves behajtóján kuporodtam le és faltam fel egy konzervhalat és egy konzervkukoricát. Direkt a legnehezebb étkeket választottam, mert nem akartam tovább cipelni őket. Mióta Nándi visszaadta a szerszámaimat és még néhány kajászacskót, igencsak megnövekedtek a terheim. Lakselvben azért még sikerült hozzájuk vásárolnom egy-két dolgot, többek között egy liter tejet, hogy a zabból kását tudjak készíteni, így elpusztítva azt is. Innen még jó pár óra tekerésre volt Karasjok és a norvég-finn határ. Nagy lendülettel indultam neki a távnak. Tudtam, hogy odáig biztos eljutok, de úgy voltam vele, hogy ha olyan kedvem lesz, akár tovább is tekerek. Volt két kisebb emelkedő, kétszer felmásztam 350m környékére, de egyszer sem volt megerőltető, az út egyenletesen és nem túl meredeken vette fel a szintet. Kb. féltávnál Karasjok felé megálltam egy gyönyörű tóparti kempingben vizet vételezni. Kicsit le is ültem, faltam néhány darab kekszet, mielőtt folytattam volna a bringázást. Hamarosan egy kattanást hallottam hátulról. Lenéztem, de nem láttam nyolcast a kerékben. Biztos csak valami felverődött – gondoltam. Aztán a következő megállásnál megvizsgáltam a kereket, és láttam, hogy  eltörtem a 11. küllőmet is. Hogy lehet, hogy ennyi fajta kerék, ennyiszer centrírozva, és még mindig, most is széttörik… Csak a túl sok súly lehet az oka. Viszont most nem lett nyolcasom, aminek nagyon örültem.     Ráadásul a fogaskerekektől átellenes oldalra fut, tehát még az is lehet, hogy én magam is be tudok fűzni a helyére egy új küllőt. Ennek az út szélén nem láttam értelmét, főleg, hogy különösebb nyolcasom sem lett. Úgy voltam vele, hogy most már kevesebb mint 200km van a végéig, kibírja ez… És hajtottam tovább Karasjok felé, ahová késő este érkeztem meg. Találtam egy kempinget, olcsó volt, bejelentkeztem. 10 percet szerettem volna zuhanyozni 10 koronáért, de az automata elnyelte az érméimet, melegvíz pedig nem folyt. Ott álltam egy szál himbilimbiben a hideg kövön, és nem hittem el, hogy ez történik velem… Amikor már csak egy másodpercre volt a kánaán, a melegvíz, akkor egyszercsak mégse. Tovább nem állhattam ott fagyoskodva a csodára, felkaptam egy gatyát meg egy pulóvert és átrohantam a recepcióra, elmondani, mi a nagy helyzet. Úgy látszik már máskor is volt ilyen, mert egy fickó egyből jött egy kulccsal és kikutattuk az érméimet az automatából, amit másodjára már bevett a gép, így tudtam zuhanyozni.
Virslit vacsoráztam, mivel Nándi rám hagyott egy csomó mustárt, amit jobbnak láttam elhasználni. No persze nem is volt ellenemre annyira ez az eledel, a második számú meleg étel a túrán. Spagettihez egyedül nem lett volna türelmem – meg gyomrom se.
Másnap sokáig naplót írtam, és ebédre kását főztem a maradék zabból. Nem gondolkodtam, csak csináltam, ahogy szoktam. Hát nem megint duplaadag lett, holott már csak egyedül voltam rá? Hiába, a szokás hatalma, két főre főztem… Nem bírtam egyedül mindent megenni. Persze találtam segítőt, egy japán srác ette meg a végét, nagyon ízlett neki. Nem tudom, mit ehet amúgy, ha ez ennyire ízlett neki… 🙂 Ő is bringával tolja, de szegény elég bátortalanul. 50-70km halad naponta, mellette pedig éppen ezen a napon teljes pihenőnapot tartott. Nem volt matraca, úgy kukázott egy kartonpapírt magának, mert nagyon félt a hidegtől. Kérdezgetett minden féléről, buszokról meg hajóról, hogy hogyan lehet rajtuk bringát szállítani… Mutattam neki időjárás jelentést, bátorítottam, hogy menjen tovább bringával, jó ideje lesz, ami itt különösen nagy kincs! Térképeztünk is, elmondtam, hol talál közérteket és kempinget vagy sátorhelyet észak felé! Épp hogy csak elindultunk Finnországból, nehogy már most feladja, legalább Nordkappig jusson el.
Délután 3-ra összepakoltam, de valami irtózatos kínok árán. Én ilyet még nem éltem át, borzasztó volt a szúnyogok óriási támadása alatt lebontani a sátrat. Azt hittem, megőrülök, mire végzek, de végül csak ott állt az összes csomag a bringán.
Finnország egy hosszú, hatalmas emelkedővel köszönt rám, aminek a tetején ismét 300m felett találtam magam. A táj még egyhangúbbá vált, mint Lakselv és Karasjok között. Most már a kanyarok is elmaradtak az útban, csak egy nyílegyenes aszfaltsáv maradt, a dombok, a fenyők, meg én.
40km-nél ismét meghallottam a baljós kattanást a hátsókerék felől. Lenéztem, már nyolcas volt benne, hozzáért a gumi a sárvédőhöz. Pont meg tudtam állni egy emelkedő tetején egy kis murvás részen az út szélén. Egyet felejtettem el: kétségbe esni. Nem örültem a megállásnak, de hát ez történt, nem volt mit tenni, málhák le, bicikli fejreállít, küllőkulcs a kézbe, aztán most légy ügyes Árpi! Az előző nap kitört küllő helyére megpróbáltam egy másik befűzni, de csak az lett a vége, hogy elgörbítettem. Képtelenség a fogaskerekektől, hiába van a túloldalt. Viszont ami most tört ki, az a fogaskerekek oldalára fut. Ott nagyobb is a nyolcas, ott ér hozzá a kerék a sárvédőhöz. Húzogattam szépen, lassan, átgondoltan a küllőket vagy negyed órát. A végére a nyolcas megmaradt, de már nem ért hozzá semmihez a kerék. Azért a féket kiakasztottam, hátha még tovább romlik útközben a helyzet.
Nem voltam boldog, mert szinte rosszabb helyen nem is kaphattam volna a küllőtörést. Norvégia már nagyon mögöttem volt, semmiképp nem akartam visszamenni. Előre pedig még jó 50km volt a főút, ahol újra van “valami”. Merthogy a semmi kellős közepén voltam. Cuccokat előrepakolni már képtelenség lett volna, így is a legnehezebb holmijaimmal volt tele a két elsőtáska. De valamit le kellett terhelnem a hátsókerékről, mert biztos voltam benne, hogy ha -1 küllővel alig bírt ki 100km-t, akkor -2 küllővel még 50-et se fog. Nem maradt más hátra, mint kiállni a nyeregből, és a kormányra támaszkodni. Ez így igen fárasztó volt, gyorsan rájöttem, hogy jobban teszem, ha rákönyökölök a kormányra. Így ugyan még ülve maradok, de a fenekemen is tisztán érzem, hogy sokkal kevésbé terhelek hátra, hanem inkább előre a kormányra. A sebességre is figyelnem kellett, előző nap egy nagy gurulás után pattant el a küllő, bizonyára a nagy sebesség is jobban terheli a őket. Azt a szabály hoztam magamnak, hogy sohasem teszem fel nagytányérra elöl a láncot. A terep maradt hullámvasút, aminek most végkép nem örültem, nem mertem többé kiengedni rendesen a bringát a lejtőkön, nem hogy még megtekerni, hogy mégnagyobb lendületem maradjon az emelkedőkre.Váltani is nehezebb volt így ráhajolva a kormányra, a meredekebb fölfelékről meg nem is beszéljünk.
Próbáltam nem túlaggódni a helyzetet, azzal úgysem tudtam volna segíteni magamon. Kezdtem figyelni az autókat, milyen sűrűn jönnek a hátam mögül, ha stoppolásra kerülne a sor. Hát nem volt biztató a helyzet, volt, hogy 10 percig semmi nem jött. Maradtam az úton, kitört küllőkkel, Lappföldön, a végtelen finn erdősség közepén.
Egyből eltörpült minden egyéb problémám, csak arra figyeltem, hogy megússzam valahogy ezt a helyzetet, és túljussak legalább ezen a kietlen szakaszon, aztán a főúton majd csak lesz valahogy. De nem szerettem volna leszállni a gépről, nagyon nem. “100napbringa? Ja, az a srác, aki feltekert északra a francba, aztán hazafelé az utolsó 100km-t feladta, és autóval tette meg?” – Ilyet nem akarok hallani soha! Amíg tudok, megyek, és ha  újabb küllő törik, majd akkor meglátjuk, mi lesz. Addig pedig rakom neki a kilométereket.
Egészen meg lehetett szokni ezt az előredőlést, a végén már ügyesen váltottam, és a fölfelékhez is hozzászoktam valahogy. A lejtőkön pedig felálltam nyújtózni. Minden megtett kilométernek többszörösen örültem, és minél többet haladtam, annál boldogabb és nyugodtabb lettem. Ez már a hátam mögött, ezt már letudtam, ennyivel is közelebb vagyok, és ennyivel is többet tettem meg bringával. Mivel már későre járt, a nap közben aranyra festette körülöttem a tájat. Mire kiértem a főútra, azt vettem észre magamon, hogy még így is élvezem a bringázást, előredőlve, kitört küllőkkel. A főút valamennyire megnyugvással töltött el, nagyobb volt a forgalom, és az elágtól már csak 71km-re volt Ivalo. Már a térképről is jól látszott, amiről aztán meg is bizonyosodtam, hogy ez az út végre nem hullámzik, hanem szépen követi a domborzatot. Ennek igazán örültem, mert így jóval gyorsabban tudtam haladni.
Megálltam egy benzinkút melletti kisboltnál, rákérdeztem a bringaszervizre, de nem tudtak semmi konkrétat mondani, csak hogy talán Ivalo-ban. Kifelé menet viszont találtam egy jó adag virslit 2,5 Euróért, amire beruháztam, mert amúgy már csak szendvicseim maradtak volna vacsorára.
Inari-t vettem célba esti maradásra, 32km-re volt a a főúton. Sikerült megúsznom idáig a küllőkkel, most egy kempingben vagyok, sátor feldobva, Árpi lezuhanyozva, megvacsorázva, boldogan s elégedetten bejegyzést ír. 39km ide Ivalo, ahonnan még néhány km a reptér. Holnap még csak csütörtök, a gép péntek este száll fel. Elintézek ezt-azt, pihenek egy nagyot, holnap sem sietek tovább. Főleg, hogy van szauna a kempingben! 10 Euró volt a sátorhely, 3 az internet. Azért délután majd átmegyek Ivalo-ba, még kora délután, mert a bringát meg kell csináltatni, Helsinkiben is szükség lesz rá.

Másnap éreztem a testem minden egyes porcikájában, milyen nagyon más volt így tekerni, a kormányra dőlve. Eszméletlen izomlázam volt, fájt mindenem. Tetszett az érzés, rég éreztem már ilyet, ez most végre más volt, mint a szokásos “sátor szelleme” féle izomfájdalom. Annyira megszoktam a rendes, kiegyenesedett testtartásban való biciklizést, hogy teljesen elszoktam minden más mozgástól, márpedig a kormányra rádőlve tekerni egész más volt ezek szerint.
Délelőtt sokáig aludtam, aztán bementem Inari központjába, a Turist Info-nál megkérdeztem a bringaszervízt, Ivalo-ba irányítottak. Bevásároltam, majd visszamentem a kempingbe. Ebéd, naplóírás… Utóbbi helyett végül sikerült vagy egy órát dumálni a konyhában egy izrali lánnyal. Ő hátizsákkal nyomult Lappföldön, gyalogtúrázott. Beszélgettünk egymás utazásairól, megmutattam neki a couchsurfinget, aminek nagyon örült. Ő pedig egy nagyon érdekes, pénz nélkül utazós amerikai valóságshow-t, amit három srác csinált, akik közül az egyik magyar származású. Shiva azóta már regisztrált Kanapészörfös, ahogy elnéztem, sokat fogja használni a rendszert, úgyhogy ismét jót tettünk valakivel. Megosztani a jó dolgokat mindig jó érzés.
Délután kettő órakor esett le, hogy valójában már 3 óra van, mivel a norvég-finn határon átlépve időzónát váltottam. Villámgyorsan összedobtam a tábort, és már úton is voltam, hogy még feltétlen 6 óra előtt beérjek Ivola-ba, nyitva tartó bringaszervizt találni. Az út gyönyörű volt, szinte teljesen síkon vitt, szép erdők és tavak mellett, napsütésben. Az egész olyan idilli volt, hogy egyszerűen el sem tudtam képzelni, hogy itt, ezen az utolsó 40km-en valami baj történjen. Persze azért rendre előredőlve tekertem, ami most sem volt könnyű, főleg, hogy a  kormány – ami nem erre volt kitalálva – már nagyon nyomta a karomat így a második nap, ebben a pózban.
Nem volt gond az Ivalo-ba való áttekeréssel, kevesebb, mint 2 óra alatt megtettem a távot. Sajnos a kerékpárszervizt keresve rögtön átzavartak a városka túlvégébe, egy horgászboltba, ahol voltak bringák is, de nem nagyon szereltek, így nem vállalták a dolgot, viszont javasoltak egy másik boltot. Mire odaértem, már túl voltam a 17:30-as záráson. Nem maradt más hátra, mint megvárni a holnapot, és addig pihenni, ünnepelni egy nagyot. Elvégre gyakorlatilag most értem a 8000km-es túrám végére. Innen már csak pár kilométer a reptér, aztán pedig csak city bike jön. Vettem néhány sört és egy újabb pakk virslit, majd megkerestem a kempinget. Bejelentkeztem, félig bánattal, félig örömmel tudomásul vettem, hogy nincs net, majd feldobtam a sátrat, és azonnal naplóírásba kezdem egy jó kis hideg, lappföldi sör mellett. Találtam egy piros műanyagasztalt és egy széket is, ezeket felállítottam a sátor mellé – piszkosul élveztem, hogy van egy kis irodám a sátor mellett, az éjféli nap alatt. Nagy boldogsággal írtam a naplót és kortyoltam a sörömet. Vége a nagy bringázásnak, 3 hónap és 8000km a hátam mögött, keresztül Nyugat-Európán, fel Skandináviába, végig Norvégián, micsoda kalandokon és élményeken át, elértük Nordkappot, és most itt vagyok Ivalo-ban, ahonnan holnap továbbrepülök Helsinki-be. Fantasztikus érzés volt ott ülni, abban a tudatban, hogy nem kell többé 100km-eket tekernem, ellenben a bulinak azért még koránt sincs vége.
A naplóírás ezen a napon sem tartott sokáig, mert valahogy nagy beszélgetésbe kezdtem egy rigai sráccal. Talán két órát is beszélgettünk, ők autóval utaztak fel idáig, és néhány nagyobb gyalogtúrát tettek meg Finnországban, jövőre pedig Norvégiát veszik célba. Magam is meglepődtem, micsoda szenvedéllyel meséltem neki és fontam az angol mondatokat. Sokat fejlődött az angolom az út alatt. Mikor aztán aludni tért a srác, még bevettem magamnak a konyhát egy utolsó nagy csomag virslivel és a netbookkal, hogy majd befejezem a nagy naplóírást, amit elkezdtem. Az igazi nagy találkozás azonban csak ekkor jött.
Már nem is tudom, hogyan, s miért, de elkezdtem szót váltani egy furcsa, szakállas, idős fickóval. Hamar kiderült, hogy ő is bringás, méghozzá Dél-Afrikából jött! Trömsö-ben vett egy bringát, áthajózott Honningsvag-ba, szombaton, abban az ítéletidőben, amikor mi ki sem mertük tenni a lábunkat a házból, megjárta Nordkappot, és most délnek tart, egészen Olaszország déli csücskéig szeretne kerekezni, ha az egészsége is úgy akarja. Bo ugyanis 66 éves! ’73-ban körbeutazta egy év alatt az egész világot, azóta sok minden változott, ő is, és most úgy döntött, kerékpárral veszi be Európát, hogy népszerűsítse a jövő évi dél-afrikai foci világbajnokságot, illetve, hogy megmutassa a világnak, hogy lehet CO2 kibocsájtás nélkül is utazni. Merthogy jövőre azt tervezi, hogy Kairóból indulva, igaz, szervezett túra keretein belül (www.tourdafrique.com), de végigbringázik Afrikán egészen Fokvárosig. Amúgy tudósember, megújuló energiaforrásokkal foglalkozik, próbálja rávenni a világot a mielőbbi használatukra, mert különben nagyon nagy bajban leszünk, amint a gyorsan fejlődő keleti országok eszméletlen nagy embertömegei is elkezdik élni az oly nagy biológiai lábnyomot maga mögött hagyó nyugati életet.
Teljesen fellelkesülve meséltünk egymásnak a konyhaasztalnál, mint két gyerek. A legszebb az volt az egészben, hogy Bo-nak Budapestről indul majd a repülője haza jövő év tavaszán, úgyhogy jó eséllyel meglátogat majd a túrája végén, így újra találkozhatunk. Természetesen jó Couchsurfing-es módjára azonnal felajánlottam az otthoni vendégszeretetünket, ha már úgyis csak pár kilométerre lakunk a reptértől. Bo amúgy csehszlovák származású, van egy nagyon kedves fiatalkori emléke egy Zólyom – Budapest kerékpártúráról, és idén, a túrája egyik zárása képpen sok év után a fiával szeretné megismételni ezt a szakaszt. Remélem ezt a túrát nálunk fejezik be, nagyon boldog lennék, ha újra találkozhatnék egy ilyen emberrel, mint Bo. Mindenesetre a kontakt már nem vész el, címet, telefonszámot, e-mail címet, vagyis amit csak lehetett cseréltünk, így biztosan nem szakad meg a szál.
Másnap reggel a kerékpárszerviz előtt mégegyszer összefutottunk. Bo ekkor mégegyszer megköszönte a beszélgetést, azt mondta hitet adtam neki abban, hogy nem baromság amit csinál, mert látta rajtam, hogy vannak még csodálói és csinálói az efféle kerékpártúrának, amit ő is csinál.
A szervizben nem volt egyszerű dolgom. Majdnem megbántam, hogy belekezdtünk a hátsókerék megszerelésébe. Csak délben tudtuk elkezdeni a szerelést, és gyakorlatilag magát a küllőhúzogatást leszámítva mindent én csináltam. A boltos nagypapája vezényelte a történetet, nagyon lassan, és nem tudom milyen nyelven magyarázta, mit-hogyan csináljak, a percek meg csak peregtek a repülőgép indulásáig, a hátsókerekem pedig elkezdett külön életet élni a fogaskerekektől, amitől nem lettem túl boldog. A bringa darabokban volt, a reptér 9km-re, a bácsikáról pedig nem tudtam eldönteni, hogy érti-e a dolgát, vagy azt várja, hogy én majd mindent megcsinálok, ő pedig csak a szerszámot adja hozzá. Végül mire magához a centrírozáshoz jutottunk, kibújt a szög a zsákból, az öregúr egy fogóval a kezében, magabiztos mozdulatokkal olyan szép kerek kereket varázsolt nekem 5 perc alatt, hogy csak pislogtam a boldogságtól. Azért 10 Eurót elkért a műveletért, holott én lettem könyékig dzsuvás. Először azt hittem, tanítani akar a mester, s azért csináltat velem mindent, de valójában csak lusta volt. Persze most, a repülő indulása előtt a tanításnak sem örültem volna, lesz arra majd másik alkalom. (Mondjuk egy kerékfűző est Ádám barátunknál? Lányok főznek, fiúk fűznek, hm? Egyik péntek este?)
Nem maradt más, mint táborbontás, pakolás, majd irány a reptér… Bringacsomagolás, rámolás, poggyászfeladás… Hoppá, 31kg a feladott poggyászom. A check-in pultnál csak legyint a fickó, kacsint rám, hogy it’s okay, don’t worry, this is just domestic flights so you don’t have to pay extra. Ja, oké, köszönöm szépen! De ezzel még nem volt vége a jófejségnek, ami igazán szíven ütött, az az volt, amikor a bringáért sem kérte el a 40 Eurót! Mekkora jófejek ezek a Finnair-nél!
Felszállt a gép és hirtelen minden olyan kicsi lett, az országút, a tavak, a fák. Három hónap bringázás után hihetetlennek tűnt az ilyen magasságban és ilyen sebességgel való utazás. Mint ahogy azt sem bírtam ép ésszel feldolgozni, hogy másfél óra múlva leszáll a gép, és véget érnek a megpróbáltatásaim. Nincsenek többé kilométerek, csak Helsinki, Mariehamn és Stockholm, mind arra várnak, hogy felfedezzem és élvezzem őket, de mindez már gyerekjáték lesz ennyi minden után.
A Helsinkiben, a repülőtéren egyszer csak ott állt a barátnőm Zita, egy táblával a kezében: “Sziráki”.