100 nap bringa

Igyekszem rövid lenni, mert igencsak fogy a notebook-ból az aksi, és holnap estig még egy cikket is le kell adnom a Velo magazinba. (burkolt üzenet: vegyétek és olvassátok!)
Szóval a 26-odik nap reggelén felkeltem, megint nem 6-kor, ahogy terveztem, de nem is 7-kor, hanem 7:45 környékén. Úgy látszik erre van beállva a biológiai órám, s nem az ébresztőre… 🙂 Főztem egy teát, majd készítettem egy valag szendvicset… miközben ezt írom, déja vu-m van, mintha az előző nap is így kezdődött volna. Mire összekészültem, úgy tűzött a nap, hogy felpakoltam a napcellát is. Azóta írtátok, hogy állítsam a nap felé. Erre szoktam figyelni, ha megállok, napon hagyom a gépet, szögbe állítva. De sajnos menet közben ezt nem tudom megtenni, mert ezek a fránya országutak össze-vissza kanyarognak. Erre nem gondoltak a belgák!:) Én meg csak ezért nem fogom minden kanyar után igazgatni… 🙂 Na de majd északon, amikor süt az éjféli nap, miközben durmolunk, akkor majd belövöm szögmérővel. (Csak akkor meg a nap fog odébb mászni amíg alszunk… Ejj, sehogy se jó ez így!) Olyan szép lett a kerékpár, hogy eldöntöttem, most elkészítem róla a videót, amit már Reims óta fel akarok venni. Másodjára egész jól sikerült.
Ahogy elindultam, rögtön dombok következtek, úgyhogy vehettem is le a garbót. Felmásztam 550-re, majd persze vissza le. Áthajtottam St-Hubert-en, ahol épp valami vásár volt, majd jöttek megint a dombok. Néhol gyönyörű fenyvesek között vitt az út, nagyon élveztem. Legszívesebben felhúztam volna egy tájfutó szögest a lábamra, és eszeveszettül belerohantam volna az erdőbe. Kíváncsi vagyok, milyen kondit ad a futáshoz ez a sok kerékpár. Most biztos mindenki totál eszementnek fog nézni, de hiányzik a futás. Ha majd több napot állunk valahol, ki fogok menni kicsit futni.
Rochefort előtt az egyik fölfelében ismerős kattanást hallottam a hátsókerekemből. Hopp, egy küllő odalett! No, ez remek, ennek a fele sem tréfa… Rögtön lett is egy nyolcasom, aminek nem igazán örültem annak tudatában, hogy kb. csak a málháktól vagy 30kg súly van a hátsókerék felett. Elkezdenek kitörni a küllők, aztán nem marad kerekem, szétesik az egész, én meg benéztem, bajban leszek. A fene vigye el, hogy nem tanított meg Ádám centírozni Párizsig! Félre ne értsetek, nem hibáztatok senkit, vagy ha igen, csakis magamat. Inkább csak bosszús vagyok, hogy nem tudok centírozni. Viszont, ahogy Ádám mondaná, Isten szereti a hülyéket – így engem is! 🙂 Rochefortban egyből elkezdtem bringabolt/szerviz után kérdezősködni (Bicycle repearman? – Monty után szabadon), persze mondhattam volna akármit, nem értettek angolul, én meg nem tudok flamandul. Egy öreg nénike mutatta, hogy kövessem, no ettől frászt kaptam, kb. 1 km/h-val sétáltunk el a közeli rendőrségig vele. Nem akartam otthagyni szegényt, hogy hagyjuk ezt, ennél én gyorsabban találok valakit, akivel megértetem magam. Persze a rendőrségen se tudott senki angolul. Kezdtem én hülyén érezni magam. Továbbmentem, lesz ami lesz… Lett! 🙂 Jött szembe egy kerékpárbolt. Az eladó éppen egy forintban mérve kb. 300ezres országúti csodát adott el egy srácnak, gondoltam ebbe nem zavarok bele a törött küllőmmel, megvártam amíg végeznek, addig elrágtam párat a szendvicsekből. Ekkor már tudtam beszélni a bringaboltossal, aki éppen csak egy kicsit, de tudott angolul. Azt mondta, egy órán belül meg tudja csinálni, kb 10 euróért. Ennek nagyon megörültem, és amíg még megebédelt és elintézett egy telefont az emberem, én lemálháztam a gépet és szépen letisztogattam az egész hátsó kereket. Elvégre orvoshoz menetel előtt is le szoktunk fürödni, nem? 🙂 Jó, hogy ez eszembe jutott, ciki lett volna odaadni neki dzsuvásan a bringát. Még maradt időm, így egyéb részeket is megtisztítottam a bringát, illetve megigazítottam az egy ideje már elcsúszott bal első csomagtartót is. A fickó rutinból csinálta a centírozást, megvoltak hozzá az eszközei, seperc alatt végzett az egésszel. Közben beszélgettünk, mikor kérdezte, honnan-hová, mutattam a kis színes térképem, mire nézett nagyokat. Végül meg kellett mutatni neki a honlapot is, tetszett neki a nyomkövetés, meg a videók. Mikor a 4,5 bárokat is visszapumpoltuk a kerekekbe, kérdezte, hogy mik ezek a kábelek a kormányon. No, az agydinamós USB töltőtől végképp odavolt.
Nagy örömmel tekertem tovább, amilyen gyorsan jött a baj, olyan gyorsan meg is tudtam oldani. Persze most szerencsém volt, de ez egy intő jel, ami azt mondja nekem, hogy sürgősen meg kell tanulnom centírozni. Mi lett volna, ha ez két 100km-re lévő település között jön Norvégia kellős közepén?
Dombos részek következtek, megint a zenét hívtam segítségül, ma Oasis-ék tettek túl az emelkedőkön, illetve néhány barátom sms-e. Nézitek a nyomkövetést, és direkt a nagy fölfelék elején külditek az üzenetek, vagy hogy csináljátok ezt? Mindenesetre erőt adtak, ami kellett is, úgyhogy köszönöm! Dinant előtt három nagy emelkedő várt még rám, ezek jó kiadósak voltak, nem csak kitartás, higgadtság is kellett hozzájuk. Ilyenkor az ember úgy nekik menne, feltekerne rajtuk izomból, csak hogy már túl legyen rajtuk. De így nem szabad, így kifulladok, csak szépen, lassan, legkönnyebb sebességben fel kell húzni magamat. Különben megpusztulok, ha nem az első, a második emelkedő közepén, és meg kell állni… Akkor meg már ugyanott vagyok időben.
Dinant előtt persze hatalmas lejtő, percekig csak gurulás lefelé, míg végre ki nem értem a Meuse folyó völgyébe. Balra hatalmas viadukt, jobbra sziklahasadék. Ó, és pont az én utam visz át rajta, na készítsünk csak egy kis 100napbringaTV videót! Dinant maga annyira nem nagy szám, tele van szaxofonos szobrokkal és bárokkal, ha nem csal az emlékezetem, talán azért, mert a blues egyik mekkája. De nem akarok hülyeséget írni, úgyhogy aki jobban tudja, javítson ki egy hozzászólásban. Mondjuk azért a vár, meg alatta a bazilika nem nézett ki rosszul, meg kell hagyni. Talán csak engem izgatott már nagyon valami más, ezért tettem túl magam gyorsan Dinant-on… 🙂 A várostól északra ugyanis ott figyel a Leffe nevű település. Megtaláltam az apátságot, kis emléktáblával, szembe pedig a múzeumot, ami sajnos csak hétvégéken üzemel. No, akkor ennyit erről, nekem az is elég, ha iszom egy Leffe-t egy Leffe-ben. Vissza a szupermarkethez, látszatlakatolás az üvegfal előtt. Megkérdeztem egy fickót, nézett rám, hogy mi van, „Ez itt nem Brüsszel, itt nem viszik el a bringád…”. Ja mondom, oké. Azért minden percben ráfigyeltem kicsit, persze senki rá se hederített. Pedig közben a napcella is fennmaradt, töltötte a nótást. Vettem minden jót, az eladócsaj jobban nyomta az angolt mint én (ami amúgy nem nehéz, de itt nagy szó), így találtam hűtött sört is. Sajnos csak dobozosok voltak a hűtőben, így kénytelen voltam feladni a környezet-tudatosságomat a nagyobb sörélvezet érdekében.
Kint a bolt előtt elkezdett szemerkélni az eső, ezért behúzódtam egy fa alá. Még volt nálam szendvics, felfaltam párat, és felszisszentettem hozzájuk egy jó hideg Leffe-t, ha már Leffe-ben vagyok. Nagy ünnep volt ez, mindig öröm kicsit megállni, ráadásul most még a térképen is lapozni kellett. Hogy tovább fokozzam, aztán még wifit is találtam. Feltöltöttem gyorsan két videót, és egy képet arról, ahogy a fa alatt Leffe-zek – a sok szurkoló (és irigy) egészségére. 🙂 Jó volt olvasni a hozzászólásokat és érezni, hogy sokan figyelnek, szurkolnak. Ettől és a Leffe-től kicsit megvidámodva folytattam észak felé a folyóvölgyben. Szép volt a táj, de ahogy közeledtem Namurhoz, úgy lett egyre több az ipartelep. A folyó keleti partján haladtam, ide jelölte az alsóbbrendű utat a térkép. Ezt lehet, hogy elvétettem, mert elég nagy volt a forgalom, és közben azon gondolkodtam, lehet meg kellett volna nézni a túloldalon a főutat, nem visz-e rajta kerékpárút. Persze végül így is megérkeztem Namurba, ahol nyugatnak fordultam, Charleroi felé, ahová holnap délután Zita gépe érkezik.
Mivel későre járt, ideje volt szállás után néznem. Nem nagyon láttam senkit az utcán, viszont a kertes házak nagyon szépek voltak. Néhol olyan gyönyörűen le volt nyírva a fű, hogy szégyelltem volna felállítani rá a sátram. Márpedig ma valószínű sátraznom kell, mert errefelé már nem nagyon találtam üres pajtákat, garázsokat, az egész környék inkább egy külvároshoz hasonlított. Kértem vizet egy háznál, mikor meglátták a hetek óta gyűrődő palackomat, kihoztak nekem egy bontatlan ásványvizet. Aztán még utánam kiabáltak, és kaptam még egy nagy doboz háztartási kekszhez hasonló kekszet. Megmondom őszintén, ennek igazán nem örültem, mert hatalmas pakk volt, és épp nem tudtam hová tenni. De nem dobtam ki, hiszen kaptam, na meg különben is, kaját nem dobunk ki, hátha jó lesz majd még… Ez persze így is lett, napokkal később eljött a pillanat, amikor nagyon örültünk ennek a keksznek.
Pár házzal később találtam egy kevésbé ápolt kertet, na ez jó lesz, gondoltam, és becsöngettem a házba. Nagy örömömre egy fiatal srác nyitott ajtót, tudott is angolul, és azonnal levágta a szitut, engedélyt kaptam bárhol sátrazni a kertben.
Miközben feldobtam a sátrat a telefonomon megnéztem, találni-e szabad wifit. És nagy meglepetésemre megint találtam, működött is rajta a net, úgyhogy nagyon megörültem, elhatároztam, hogy megírom este a sátorban a nap történéseit. Kisütöttem 10 virslit hagymával, felfaltam őket egy sörrel, majd nagy örömmel elkezdtem megírni ezt a bejegyzést. Valahol pár bekezdéssel feljebb egyszer csak megadta magát a billentyűzet és nem volt hajlandó többet elfogadni egyetlen billentyűt sem. Evett a fene rendesen… Ki is borultam kicsit. Ennek is pont akkor kellett történnie, mikor végre kezdett beindulni a 100napbringa.hu és olyan jó volt minden nap írni rá. Eddig nem telefonáltam nagyon haza semmiért, de most megtettem. Cselekedni kellett gyorsan, hogy Zita még utánam tudjon hozni egy másik netbook-ot, ezt a rosszat meg majd hazaviszi… Ezeket a sorokat már az új gépen írom, így kitalálhatjátok, hogy sikerült ez a művelet. De ezt még nem tudtam aznap éjjel, így nem aludtam valami jól… Akkor először volt baj az alvásommal, addig és azóta sem soha. Azonnal el tudok aludni, amint úgy gondolom.
Reggel persze folytatódtak a telefonálások, a családdal, Zitával és a Speedshop-al, akiktől a notit kaptam. Sikerült lebeszélni, hogy egy nagyon hasonló modellt utánam hozzon Zita. Sajnos pont ugyanolyan nem volt raktáron. Ebben most winchester pörög, így hatványozottan oda kell figyelnem rá, hogy mindig elzárjam, mielőtt elkezdem szétrázni a kerékpár táskájában. A reggeli telefonálások közbe annyira a netbook-al voltam elfoglalva, hogy nem vettem észre, hogy közben a vizes fűben járkálok fel-alá… Teljesen átáztattam az spd cipőm. Indulás után gondoltam egyet, levettem és felakasztottam őket a szarvakra. 1-2 óra alatt megszáradtak így, ezalatt zokniban tekertem a pedál hagyományos oldalát használva. A fölfelékben kicsit nyomta a talpamat, amúgy nem volt kényelmetlen. Aztán valami barom egy kocsiból lefröcskölt ketchup-al, nem tudom, hogy alapból egy marha volt, vagy zavarta, hogy az úton vagyok… Mindenesetre eltartott egy negyed órát, mire letisztogattam magam, és fél délelőttöt, mire túltettem magam a dolgon. Mindenütt vannak barmok, ahogy jó fej emberek is, csak én most egy barmot fogtam ki. Megpróbáltam nem haragudni a belgákra, sem az autósokra, csak ezt az egy barmot sajnáltam, hogy nincs jobb dolga.
Charleroi-ban megpróbáltam kerékpáros térképet szerezni az elkövetkezendő szakaszokról, de mind hiába jártam végig 3 infó pontot és egy könyvesboltot, nem találtam semmit. Maradt tehát az Adab-tól kapott Benelux térkép, ami azóta sajnos rongyokban van. Sorry, srácok, majd valahogy jóvá teszem! 🙂
Zita gépe idő előtt 10 perccel érkezett. Nagyon örültem Neki, gyorsan kicsomagoltuk a kerékpárját, összeraktuk, felmálháztuk, és már indultunk is Brüsszel felé. Zita hozott magával sok-sok finomságot, Túró Rudit, szalámit, Sport szeletet… És sok-sok vidámságot abba a 6 napba, amit együtt töltöttünk. Most a reptéren ülök, 5 perc múlva száll fel a gépe. Vagyis 1 hét telt el e bejegyzés elkezdése és befejezése között. Erről a 6 napról Zita fog beszámolni Nektek egy másik bejegyzésben, meglátjuk milyen hosszú lesz, ahogy ideje engedi a vizsgái mellett. Annyit kell még tudni rólunk, hogy február 20 találkoztunk először, hivatalosan azóta járunk, hogy a Hunrun interjún rákérdeztek (lásd itt a honlapon), hogy a barátnőm mindehhez mit szól? 🙂 Azt szólta, hogy indulás előtt pár nappal vettünk neki repülőjegyet és velem tartott egy kb. 400km-es szakaszon Brüsszel-Charleroi-tól Amszterdamig. Ez a 6 nap felülmúlta minden várakozásomat. Zita remek lány, és nagyon jól sikerült a 13. Randink. De erről majd Ő mesél, én megyek és megkeresem a következő travel-buddy-t, vagyis útitársamat, Norbit.

Üdv Nektek,
Árpesz – 2009.05.26. – 20:19