100 nap bringa

Épp abban a pillanatban érkezett meg Arnt az autójával  és egy másik couchsurferrel, amikor megtaláltuk a házát. Bent levedlettük a vizes ruháinkat, és forró bögre teák tucatjainál megindult a nagy diskurzus a konyhában. Nagyon jólesett a sok tea, pontosan erre volt szükségünk , hogy visszatérjen belénk az élet.

Arnt-t háza egy kétszintes faház, odafent 3 hálószobával, lent konyhával, nappalival, fürdőszobával. A házhoz 1,5nkm “telek” is járt, bár itt kicsit más értelmezése van ugye ennek. Kerítést kb. több ezer kilométer óta nem láttunk már. Kérdeztem Arnt-ot, hogy miért nem termeszt valamit, persze fogtam is a fejem a válasza után, itt túl rövid a “meleg” évszak ahhoz, nomeg a meleg is mást jelent náluk. Tavaly 3 nap volt az évben, amikor 20 fok fölé emelkedett a hőmérséklet. Ja, és a termesztést mások is megakadályozzák: a 4000 rénszarvas a szigeten. Kezdetben voltak virágai a kertben, amíg a rénszarvasok meg nem találták. A lappok tartják az állatokat, és persze mint mindenütt itt északon, szabadon kószálnak. A sziget lakossága 3100 fő, ebből 2500-an Honningsvag-ban élnek, és ezen a Sarnes-nek nevetett kis helyen, a félszigeten ahol vagyunk, mindössze heten! Azaz Arnt-nak 6 szomszédja van, a következő legközelebbi lakosig pedig 10km-t kell megtennie egy 4,4km-es alagúton keresztül a hegyen. Ezen a 7 főn nagyot derültem, merthogy ekkor már öten voltunk a házban, időközben megérkezett Anett is, egy horvát lány. Pár szót megérdemel a másik két couchsurfer is. Tom egy argentin srác, 2 éve van úton, stoppolva járja a világot, ha elfogy a pénze, beáll valahová dolgozni. Anett-el Horvátországban találkoztak, a lány Pula-ból való, együtt utaztak egy darabig, aztán jött némi argument és szétváltak, de itt fent a világ tetején újra találkoztak.

Arnt mesél még a szigetről. Megtudjuk az igazi legészakibb pont nevét. Knivskjelodden-be úgy lehet eljutni, ha valamivel Nordkapp előtt letérünk egy ösvényen balra a főútról, és 8 km-t sétálunk a tengerpartig, amíg el nem fogy alattunk a föld. Mivel a norvég nevét elég nehéz kiejteni, a turisták körében elterjedt a “The Real Nordkapp” név is. Egyre népszerűbb ez a hely is, Arnt-nak volt már olyan vendége, aki csak oda ment ki, a “Fake” Nordkapp, a turistáknak épített nem is érdekelte. Egész pontosan ő volt az egyetlen a vendégei közül, aki nem járt Nordkapp-on. Ide tehát mindenki a világ vége miatt jön, sok őrült népség a világ minden tájáról, és Arnt mindenkit meg tud ismerni kicsit a felajánlott “kanapéi” révén. Azt meséli, teljesen megváltozott az élete május 10. óta, amióta regisztrált. Folyamatosan vannak vendégei, tényleg a világ összes szegletéből, sok-sok országból sok-sok érdekes ember, és mindenkivel izgalmas volt találkozni, mindenkitől tanult valamit. Olyan érzés, mintha azóta folyamatosan utazna.

Mivel későre járt, lassan felszivárgott a banda az emeletre aludni. Mi is letusoltunk, megsütöttük a vacsorának tartogatott virslijeinket, megkínáltuk belőle Arnt-ot is, majd egy kis naplóírás után utolsónak a házban nekem is eljött a nagy szunya ideje. Ja igen, Cozy azt jelenti, barátságos, kényelmes. És tényleg az! A kis táblát az ajtónál egy kedves svéd kanapészörfös lány készítette Arnt-nak. Május óta már több mint 40 vendége volt!

Másnap nem keltünk korán, és ezt jól is tettük. A yr.no reggel már azt mondta, egész nap borús idő lesz. És ahogy kinéztünk az ablakon, tényleg nem volt barátságos az idő. Talán estére mégis kitisztul és akkor lesz éjféli napunk. – Gondoltuk. Persze úgy számoltunk, hogy ha nem így lesz, akkor is marad még a vasárnap, akkora még jó időt mondtak ekkor. Persze mivel az lesz az utolsó napunk, ezért ha esik, ha fúj, de kimegyünk aznap Nordkappra. Házigazdánktól megtudtuk, hogy itt általában ilyen az időjárás. Ha már nem esik, az jó időnek számít. Nordkappon kb. csak a turisták 10%-a látja az éjféli napot, mert legtöbbször köd van. Ezt szokták expensive fog-nak, vagyis drága ködnek nevezni. Merthogy természetesen belépőt kell fizetni Nordkappra, méghozzá nem is keveset, ha jól tudom személyenként 225 NOK, ami elég szép összeg. Az idei az első év, amikor ezt nekünk, bringásoknak is ki kell csengetni. Pontosabban ki kéne, merthogy ahogy azt már korábban egy francia biciklistől hallottuk az úton, Arnt is azt javasolja, hogy kerüljük ki a kapukat. A terep egyszerű, sziklás mező, ha cucc nem lesz nálunk, csak egyszerűen felkapjuk a vállunkra a nehezebb köves részeken a bringát és simán meg tudjuk kerülni jobbra a fizetőkapukat egy nagyobb ívben Így is fogunk tenni, abban biztos lehetsz! – válaszoltuk Arnt-nak. És ha már Nordkapp municipality pénzügyi- és személyügyi vezetője is ezt javasolja nekünk, akkor bizony mindenféle rosszérzés nélkül meg fogjuk kerülni azt a kaput! 🙂 Merthogy ez a tisztje itt Arnt-nak, bizony nem akárkihez jöttünk. Sok érdekes dolgot mesélt még. A konyha falán egy hosszú listát láttam, megkérdeztem, mi az, elmondta, hogy a nagy hajók listája, itt úsznak el a fjordon az ablaka előtt, minden nap kiköt Honningsvag-ban egy ilyen hatalmas cruiser, egy úszó város, temérdek turistával. Volt már olyan turista, aki megkérdezte, hogy tényleg itt élnek-e ezek az emberek, vagy csak szezonálisan, nyáron települnek ide a turisták kedvéért. Arnt elmondta, hogy számára nem olyan szörnyű ez az időjárás, egyszerűen ehhez van szokva. És télen sincs hideg, ahol először dolgozott, Finnmark keleti részén volt, hogy négy hétig -40 fok volt. Ehhez képest ami itt van (-12), az semmi. Aztán mesélt még egy olyan turistáról, aki megkérdezte tőle, hogy a midnight sun, vagyis az éjféli nap, amit Nordkapp-on látott, az ugyanaz a Nap-e, amit ő otthon lát, ha hazamegy a bolygó másik felére?!? Ezen percekig röhögtem, hogy lehet valaki ilyen dinka. Viccelődtünk, hogy Arnt-nak komoly arccal ki kellett volna fejtenie, hogy nem barátom, ez egy másik Nap. Tudod Norvégia nagyon gazdag ország, a vizierőműveknek köszönhetően bővelkedik az energiában, ezért mintegy látványosságképpen, hogy a túristák kedvébe járjunk, építettünk nektek egy másik napot. Persze telente le kell húzni a rolót, mert kell az energy a fűtésre. 😀

Arnt jó kis reggelit tett elénk. Rénszarvaskolbász, barnakrémsajt, vaj, kenyér… Hmm… A barnakrémsajt, vagyis a Flotemysost nagyon nagy kedvencem lett. Reggeli után betekertünk Nándival Honningsvag-ba. Eddig nem meséltem, de előző nap jövet az ítéletidőben még rátett a hangulatra, hogy a túra során eltörött alattam a 10. küllő is. Persze ez most egy erősebb kerék így csak alig látható nyolcas keletkezett benne. De azért jobbnak láttuk ma elmenni vele a Honningsvag-ba. Arnt elmondta, hogy még itt a világ végén is van kerékpárbolt és szerviz, aminek igazán örültem. Nándival felpattintottunk egy üres Evobike-os táskát, majd elindultunk, át a 4km-es alagúton (ez most egyáltalán nem volt vészes, sőt az eddigi legjobban bringázható alagutunk volt), és már ott is voltunk Honningsvagban. A sportboltban csak egy csaj volt, azt mondta, hétfő reggel 9-től lesz a bringaszerelő kolléga. Ez először kisebb hideg-zuhanyként ért, de aztán gyorsan túltettem magam rajta. Nem olyan vészes ez a küllőtörés, Nordkappot simán megjárom vele cuccok nélkül, aztán pedig hétfőn akkor tekerek majd még egy kört ide, mielőtt elhagynánk a szigetet. Ha már a “városban” voltunk, kicsit körbe is néztünk, aztán elmentünk bevásárolni. Végre nem kellett rohanni vele, nem várt a sok-sok kilométer. Alaposan körbenéztünk a Rema1000-ben, vettünk kilós tésztát spagettihez és pörköltnek valót is. Pörköltet értsd idézőjelben, outdoor pörköltről van szó, vagyis a szokásos eledelünkről, az egyszerű paprikás-hagymás húsos rizsről.

A délután az F5 billentyű nyomogatásával telt az yr.no site felett, néztük Nordkapp időjárását óráról órára, de csak nem akart megjavulni, sőt egyre csak rosszabbakat mondott. Marad a vasárnap Nordkappra. A nap további részében naplót írtam, illetve folytattuk a fantasztikus beszélgetéseket Arnt-al, Tommal és Anettel. Utóbbi páros este ért vissza Nordkappról autóstoppal a házhoz. Időre készítettük a vacsorát, azaz a giga adag spagettit az egy kiló tésztából. Ötünknek sem sikerült felfalni, pedig volt a bandában két 100napbringás! Vacsi után még nem volt vége a mulatságnak, Arnt kipakolt az asztalra szárított rénszarvashúst, és rengeteg féle-fajta sajtot, a juhssajttól elkezdve a különféle puhasajtokon át, egészen az ő házilag készített, norvég barnasajt maradékokból krémmel és cukorral kifőzött, szinte inkább már lekvárra emlékeztető házi-készítményéig. Utóbbi is hatalmas kedvencem lett, amikor mindenki kiválasztotta a kedvencét, az enyém ez volt. Nem azért, mert Arnt készítette, tényleg ez az édes cucc jött be a legjobban, annak volt a legegyedibb, legérdekesebb íze számomra. Arnt elmesélte, hogy ezt a barnasajtot csak itt Norvégiában kapni, egy norvég figura találta fel, méghozzá “accidentally inveted”, vagyis véletlenül. Bentfelejtették a cuccot a sajtkészítő gépben a gyárban, ilyen furcsa barna lett, de nem dobták ki, megkóstolták, és rájöttek, hogy finom, s voálá, fel lett találva a norvég barnasajt. Egyébként a sajtvágót is ők találták fel, és írtó büszkék rá!:) Ez egy kis konyhai szerszám, szép egyforma, vékony szeletek lehet vele vágni a sajtból, kapni otthon is. Állítólag volt balhé anno a megjelenésénél Norvégiában a sajtgyárakkal. Visszaesett a sajtfogyasztás, mert az ezzel vágott szeletek vékonyabbak. 🙂 Azóta felfaltam majdnem egyedül egy egész egy kilós tömb ilyen sajtot, úgyhogy rajtam nem múlik a gyenge fogyasztás…. 😀

Mivel Arnt aztán még egy sixpack jóféle couchsurf-östől kapott finn sört is elénk tett, de az est végén kénytelenek voltunk áttérni a vízivásra, nehogy következő nap másnaposak legyünk. Nem is lett így, viszont naplót sem írtam már aznap éjjel.

Vasárnap nekiindultunk Nordkapp-nak! A terv az volt, hogy kitekerünk Nordkappra, aztán vissza a Real Nordkapp felé induló ösvényig, és oda is elsétálunk/futunk. Honningsvag után még egy kicsit szinteztünk a reptér melletti öböl körül. Itt még vidámak voltunk, Nándi még rénszarvasokat is kergetett,

,de aztán jött a fekete leves. Tudtuk jól, hogy ez lesz, Tom-ot előző nap kikérdeztük, ők aznap jöttek vissza stoppal, pontosan emlékeztek rá, hogy először felmegy az út egy hegyre, aztán le majdnem tengerszintre, és csak utána fel 300m-re, Nordkappra. Volt tehát bőven szintünk, és hiába tudtuk előre, hiába nem volt nálunk szinte semmi táska az eddigiekhez képest, nem indult be könnyen a lábunk. Nem volt finom na, nem cifrázom. Bár igazából a fölfelé önmagában talán nem is zavart volna, de elég kemény, hideg szelünk volt ismét. A képeken nem látszik, mert néha még egy kis napsütésünk is volt, de közben igen hideg volt, és erős szél. Most azért nem dobált minket az útról, de azért elég kemény volt. Tényleg amolyan világvége helynek tűnt nekünk az egész. Az út össze-vissza kanyargott a kopár hegyen, fújt a hideg szél, felettünk az ég, alattunk a tenger, mi pedig itt ezen a “kis” szigeten, keservesen, de átvágunk, hegyen-völgyön, fel északnak amíg el nem fogy alattunk a föld. Amikor felértünk az első hágóba, 280m-re, megálltunk egy kis parkolóban körbenézni. Tisztán látszott Nordkapp félszigete, az utolsó földnyelv, ahonnan már nincs tovább, csak a végtelen Északi-tenger, a Spitzbergák, aztán az Északi-sark. Ahogy körbenéztünk, tényleg világvége helynek tűnt, így hideg szélben, bringával kitéve az elemeknek annyira nagyon barátságos sem volt, persze ez minket egy cseppet sem zavart, 8000km-t tekertem, hogy végül (sok-sok szép élményen át!!!) itt lehessek. Bármennyire is zord az idő és kietlen a táj, ez a hely kedves volt nekem és az is marad örökké.

A hágó után legurultunk 44m-re, ahol jött az elágazás a “The Northernmost Campoing in the World”-höz, vagyis a világ legészakibb kempingjéhez. No meg persze a kaptató is jött aztán, amit annyira nem is bántunk, fölfelé legalább nem fáztunk. Odafent ismét erős szél várt ránk, és némi hullámvasutazás, majd végre befordultunk a célegyenesbe. No itt sem volt még vége a mókának, néhány nagyobb dombbal felvettünk még itt is vagy 200m szintet.

Hatalmasnak tűnt még ez a kis utolsó félsziget is. Rajta a kis aszfaltsáv, végig a kietlen, üres terepen, itt a világ végén. Két apró emberke, két kis gépezettel, saját erejéből itt teker, nagyon lassan, de kitartóan. Sokszor belegondoltam az úton, micsoda csodálatos dolog ez. Legyőzni a természetet, az elemeket. Hiába a sok ezer kilométer, az eszméletlen nagy hegyek, az időjárás, saját erőmből el tudtam jutni ide otthonról indulva. Oké volt néhány komp meg 20km stoppolás, de ezek apróságok az egészhez képest. Mindehhez elsősorban emberi akarat és kitartás kellett, másodsorban millió fantasztikus “találmány”. Kezdve az alap dolgokkal: Kerékpár, út, sátor, hálózsák, gázfőző. Ennyi kb. már elég is lett volna az utazáshoz, de mi még hozzávettünk olyan modern dolgokat is, mint notebook, internet, gps, mobil kommunikáció. Így lett az egészből valami csodálatosan érdekes utazás. Én nagyon élveztem, hogy a couchsurfing-en keresztül sokszor helyieknél laktunk, láttuk a házukat, az életüket, megtudhattunk tőlük olyan dolgokat az adott környékről, amiket amúgy útikönyvekből sosem tudnánk meg. Kis képet kaptunk más kultúrákból, és ők is belőlünk. A másik ami nagyon tetszett, hogy ezt meg tudtam osztani másokkal. Amúgy is írtam volna útinaplót, akkor meg miért ne olvashassa el rögtön bárki? Ebből csak jó dolog sülhet ki, pl. másoknak is felnyitjuk a szemét: utazni, biciklizni, outdoor lenni jó! Végül sikerült összedobni a 100napbringa.hu-t, és a RadioCafé-nak köszönhetőn megtalált minket a Cason, lett a nyomkövetés, ami fantasztikusan izgalmassá tette az egész utazást mások számára is.

Nándival nagyot röhögtünk, amikor letértünk a főútról a fizetőkapuk előtt bele a semmibe, a kőrengetegbe. – Most mit gondolhatnak otthon azok, akik élőben nézik a nyomkövetőt? Feladjuk az utolsó métereken, eltévedtünk, vagy nemrég átépítették az utakat? Persze, ha egyáltalán nézi valaki… Hát biztos, hogy sokan lesték, mert sok baráttól kaptam sms-t, nem hittem el, amikor megláttam a 6 új üzenetet a telefonomon. Anyukám is felhívott, igaz nem elég nagy felbontásban nézte a térképet, mert elsiette, mert még épp 100 méter volt a glóbuszig, a legészakibb sziklaperemig.

Hogy mi a válasz a nagy default kérdésre: Milyen volt ott lenni, Nordkappon, a célban? Számtalanszor megéltem már magamban ezt a pillanatot jövet, sokszor átgondoltam már, mekkora hatalmas utat tettünk meg idáig, így akkor, ott a végén semmi különösebb mámort vagy hasonlót nem éreztem. Nem volt idő hájpázásra, leülni valahová elmélyülni kicsit, vagy ilyesmi… Egy szóban könnyen összefoglalható, mit éreztem: HIDEG! Nagyon hideg volt odakint, jeges szél fújt, így amilyen gyorsan csak tudtuk, megcsináltuk a célfotókat. Megkértünk egy finn krapekot, hogy fényképezzen le minket, Nándi előkapta a Magyar zászlót, aztán felálltunk a betonemelvényre vele. Második körre aztán végre sikerült is a fickónak a bringákat, a glóbusz egészét, és a vízszzintes horizontot nagy nehezen egy képre varázsolnia. Oké, hogy iszonyat fáztunk már, de azért megkértem rá mégegyszer, miután láttam, hogy botrány képeket csinált rólunk. Általában nem szoktam kétszer kérni hogy fényképezzenek, ha az első kép nem sikerült, de most megtettem, nehogy már ne legyen normális célfotó, amikor annyiszor elképzeltem ezt a képet, pont ezt hagyjuk ki a hideg miatt. Mondjuk sokféle képpen elképzeltem, de így pont nem. Gondoltam rá, hogy criticalmass-osan a fejem fölé kapom a bringát, erre próbáltam is rágyúrni még Bodö-ben, de túl nehéz volt hozzá a gép. 🙂 Most se jutott eszembe megpróbálni, amit nem is bántam, mint ahogy azt sem, hogy nem a fullramálházott gépekkel álltunk a fotón. Nem egy szépre sikerült célfotótól lesz nagy az utazás. Készült épp elég remek fotó az úton, nem hiányzik egy tüdőgyuszi a még egy sokadik kedvéért.

Ezért amilyen gyorsan csak tudtunk, behúztunk a fényképezkedés után az épületbe. Szuvenírbolt, kávézó, meg ami kell, minden volt odabent. Eddig semmi szuvenírt nem vásároltam az úton, de itt vettem néhányat, ha már ellógtuk a belépő árát, legalább így költsük el – A kecske is jóllakik (a norvégok), meg a káposzta is megmarad – A pénzem, az nem, azt elköltöttem, igaz próbáltam valamennyire használati tárgyakat kiválasztani a sok hülyeség közül. Hogy miket az maradjon meglepetés az ajándékozottak számára (semmi komoly).

Tom még a házban felhívta a figyelmünket egy vendégkönyvre, amibe csak a Nordkappot megjárt bringások írhatják be a nevüket. Elfelejtettem Pusiékat megkeresni benne, sőt, most jut eszembe, hogy Benőt is fel kellett volna kutatni az oldalakon. Már ha beírták magukat… Mi megtettük! 🙂 Igazából el kellett volna nézegetni még azt a füzetet, most jövök rá. Nem sok ekkora táv szerepelt benne, mint az enyém, pedig biztos vagyok benne, hogy sokkal messzebbről is jöttek sokan. Miután megírtuk a képeslapokat is, és körbenéztünk, nem maradt más hátra, mint vissza. Egyetértettünk Nándival abban, hogy értelmetlen kimenni a másik Nordkappra, csak hogy elmondhassuk, hogy voltunk az igazi legészakibb ponton, nem érdemes 16km-t sétálni ebben a kegyetlen szélben. Az az autósoknak való, hogy akik idáig dobozban jöttek, azok is érezzék, hogy megtettek valamiféle “utat”, a saját lábukon Európa tetejére. Ezt az utat mi már megjártuk bringával.

Hazafelé indultunk hát, Nordkappról nincs tovább előre, innentől, vissza, hazafelé megyünk. Ebbe az irányba sem volt könnyű az út, de azért csak megjártuk. Nekem a vártnál könnyebben ment, valahogy úgy voltam vele, hogy nem érdekel, milyen hideg van, vagy mekkora szél fúj és hogy mennyire jajj, de fázom, eltekertem idáig, akkor ez a kicsi már mit számít vissza Arnt házáig. Meglepően hamar meglettek az emelkedők ezzel a hozzáállással, és miután leértünk Honningsvag mellé, már csak az alagút maradt. Közben Nándival jót beszélgettünk a közösen megtett, hosszú úton minket ért élményekről. Hát voltak bőven, csordultig tele velük a tarisznya, örökké boldogság lesz visszagondolni rájuk, lesz miből meríteni ezután.

A házban csak a házigazda fogadott minket. Tom lelépett, talált kanapét magának Tromsö-ben, és úgy gondolta, meg tudja járni még ezen a napon autóstoppal. Anett pedig elindult a gyalogos Nordkappra. Elkészítettük a pörköltünket vacsorára. Ízlett Arnt-nak, felfalt egy nagy tányért belőle. De az igazán nagyot mi faltuk Nándival, Arnt nézett nagyot, Nándi két hatalmas tányérral betolt a rizses húsból, én egy után feladtam, mivel előtte még az előző napi spagettit is megettem.

Aztán beállított Anett, a nap hőse. Megjárta a kitűzött célt, aztán ráadásként még a Honningsvag – Sarnes 10km-t is megsétálta keresztül a 4,4km-es alagúton, mert senki nem vette fel. Jól át volt fagyva, rögtön kért egy kupicával az általunk előző este a társasággal megismertetett Unicumnak nevezett finomságból. Aztán még a Norbi féle háromemberes is előkerült, ha már szesz, legyen erős. Még mindig félig van az üveg, mert sosem a berúgás kedvéért isszuk, hanem csak úgy hirdetni a magyar pálinkát, kedveskedni vele. Bár valószínű nem jött be nekik, próbáltam rábírni őket, hogy igyanak még az első kupica után is, de nagyon marta őket a cucc, nem kértek többet. Mondták, hogy ne izguljak, nem fog rajtam maradni, a finnek nagy ivók! 🙂