100 nap bringa

Tromsø-ben épphogy csak sikerült az előírt 12 órára elhagyni a kempinget. Reggeli a konyhában, gyors búcsú Nuno-éktól, majd irány vissza a hídon a városba. Kerestünk egy boltot, ahol vettünk reggelinek valót, müzlit, kenyeret és felvágottat, majd kiültünk a közeli kis kikötő elé, egy taxiállomás padjaira. Volt itt néhány részeg punk fazon, akiknek annyira nem örültünk, de hálisten elvoltak magukkal pár paddal odébb. Egy osloi fociklub játszott ezen a napon a bergeni csapattal, ez látszott is a városon, a szokásos turistahadon túl most még focidrukkerek is ellepték az utcákat.
Boldogan tömtük a reggelit, amikor egyszercsak valaki magyarul szólt hozzánk a szomszéd padról: “Honnan jöttetek a bringákkal?” – Budapestről, illetve Oslótól. 🙂 Farkas István 3 éve él Tromsøben, az egyetemre hívták ide előadni. Fiatal korában egy 12 fős bandával járta meg kerékpárral a Budapest – Rómá utat, akkor még Jugoszlávián át. Volt tehát miről beszélnünk a város látnivalóin túl is. 🙂 Jók az ilyen találkozások nagyon, tudom élvezni őket. Az már eleve hihetetlen, hogy már megint egy olyan helyben élő honfitársunkkal találkozunk, aki ismét tudja, mi fán terem a kerékpártúra – akárcsak Ádám Hamburgban… Persze István kalandjai nem most voltak, beszéljük is, hogy mennyire más volt akkor bringával utazni, semmi mobiltelefon, nyomkövetés, a Couchsurfing-ről nem is beszélve… Ha jobban belegondolok, tényleg elég 21-edik századi a kerékpártúránk, szépen összejött minden, netbook, Couchsurfing, valós idejű nyomkövetés az interneten, ennél ügyesebben nem is nagyon tudnám már elképzelni. István javasolta nekünk, hogy ha marad rá időnk, menjünk fel a várostól keletre lévő hegyre a felvonóval, az ára diákoknak 70 korona, és a jeggyel akár felszállhatunk a városközpontból induló buszra is, ami egyenest odavisz a felvonóhoz, aztán ha lejöttünk, vissza is visz minket. A bringaszervizre is kaptunk tippet, így miután elköszöntünk egy jó fél óra beszélgetés után, indultunk is a kerékpárbolt irányába.
Az első sarkon éreztem, hogy valami nem oké a hátsókerékkel, túl erőset ütött a padkán. Persze defektem volt. No, ez remek! István elmondása szerint 1-2km a szerviz, addig le nem állok lemálházni, megjavítani, visszamálházni… Így maradt a biciklitolás, az is óvattal a sok cucc végett a hátsókerék felett. Az első helyen, amit István javasolt, szerdáig kellett volna várnunk. 3 napunk nem volt, csak egy délutánunk, így a bringaboltosok által javasolt “private bicycle shop”-ot vettük irányba. Az utca egyenesen felvitt minket egy meredek dombon. Pontosabban mi toltuk fölfelé a bringákat nagy keservesen, amíg végül meg nem pillantottuk az emberünk üzletét: “Sykkel Reparasjon” – pont ez az ami kell nekünk, egy kis bringabolt, ahol javítanak. A fickó is egyből szimpatikus volt, beszélgettünk kicsit az útról, honnan s hová megyünk. Persze itt északon már sejtette, hogy Nordkapp a végállomásunk. Állítólag még látott is minket előző nap a kompnál. Látszott rajta, hogy érti a dolgát, örültem, hogy végül hozzá kerültünk. A kerékcentrírozás amúgy 270 korona lenne, de nekünk megszámítja majd 100-ért. Ennek is nagyon örültünk. 🙂 Ezen kívül nem is volt másra szükségünk, az én kerekem szinte még vadonás új, csak 260km-t gurultam vele, viszont gépi fűzésű, ezért gondoltam okos dolognak átnézetni vele. Nándi kerekében pedig pár napja felfedeztünk egy kisebb nyolcast, így ezt is jobbnak láttuk átnézetni, kihúzatni. Hát még akkor mennyire örültünk, amikor az emberünk felfedezett benne egy kitört küllőt. Ezt mi észre sem vettük eddig. Lehet, hogy Nándi már sok 100km óta törött küllővel tekert. Bárcsak én is így fedezném csak fel a kitört küllőimet… 🙂
Nem vártuk meg a kerékjavításokat, megbeszéltük a szervizes emberünkkel, hogy itthagyjuk a sok táskát a garázs sarkában, majd visszajövünk zárás, azaz 5 óra előtt. Így történt, hogy gyalogosan vágtunk neki felfedezni Tromsø központját. A sétálóutca zsúfolt, üzletekkel teli, semmi különös számunkra. A kis templom kerüli zöld, füves park viszont már annál inkább tetszett. Sok ember hájpázott itt, mi is elhatároztuk, hogy visszajövünk majd kicsit leülni ide, ha marad rá időnk. Ez valószínű így lesz, mert közben Tolgrim írt egy sms-t, hogy lerahadtak a kocsival hazafelé jövet a semmi közepén, így nem tudja még, mikor ér haza. Még az is lehet, hogy sehogy, ez esetben mehetünk vissza a kempingbe, vagy indulhatunk tovább még ezen a napon.
No de ne rohanjunk előre, hisz előttünk volt még a város számunkra legizgalmasabb része, a világ legészakibb sörfőzdéje, a Mack sörgyár. Először azt hittük, nem is látogatható, aztán amikor jobban körbejártuk a sörgyár oldalába épített kocsmát, akkor láttuk, hogy vannak gyárlátogatások, de sajnos csak délután 1 órakor, így ezt már buktuk mára – holnap meg már hol leszünk ekkor. Szóval buktuk az egész sörgyárlátogatást… 🙁 Nem volt időm szomorkodni, mert Nándi hamar kiszúrta, hogy a nyár közepén van egy időszak, amikor délután 3-kor is indul idegenvezetés. Július 14. lévén beleestünk ebbe az intervallumba, és még pont volt 10 percünk 3 óráig, így nem kissé felszökött az örömfaktor bennem. Bent a bárpultnál megvettük a jegyeket fejenként 150 koronáért, majd körbejártuk a pubot a maradék kis időben. A túra kezdetét egy nagy kongatással jelezték. Kaptunk köpenyt, sapkát, cipőre húzható zacskót, sőt még egy kis maszkot is. Atyagatya, mire készülnek ezek itt velünk? Ilyen a Calsberg visitors centerben nem volt… Az idegenvezetőnk a pultos fickó volt, jól adta az ívet a közönségnek, minden percben szakadtunk valamin a röhögéstől. A legjobb az volt, amikor a szezonális sörökről beszélt: “Van tavaszi, nyári, őszi, és “dark season”, vagyis “Sötét évszak” sörünk. Mivel többségük nem a sarkkörtől északra él, így lefordítanám Önöknek, amit az előbb mondtam: Június, július, augusztus, és az év hátralévő része.” 🙂 Így szaladnak itt az évszakok északon. Még a fiataloknak való sörük is tetszett, azt mondta a fickó, ezek olyan srácoknak vannak kitalálva, whose still haven’t realized that life is full of bitterness with some very little sweet parts. Sorry I’m unable to translate it now. 🙂 Szóval mókás volt ez a körbevezetés, különösen, hogy nem csak sörrel kapcsolatos dolgokat láttunk. Miután megkóstoltuk nyersen a sör alapanyagait (komló, maláta), átmentünk egy következő helységbe, ahol Coca-Colát gyártottak. Muszáj nekik ezt is tolni, mert csak a sörgyártásból  nem élnének meg. Norvégia a második helyen áll a világ országai között az egy főre jutó üdítőfogyasztásban. Hogy ez miért van így, azt csak találgattuk Nándival. Talán mert megengedhetik maguknak, no meg, mert azt a sok vizet, ami van nekik, már biztos nagyon unják. Tehát nagy biznisz az üdítő Norvégiában, így történt, hogy a Mack sörgyár ráállt Tromsøben a Coca-Cola termékek gyártására is a túlélésért. Már nem emlékszem a számokra, de egy kicsivel több üdítőt gyártanak, mint sört.
Furcsa volt, hogy a fickó ilyen nyíltan szidta a kólát. Egy ajtóval az üdítőt gyártó csarnok mellett magyarázta, hogy egy nagy palack kólában fél kiló cukor van. Addig még valamennyire oké ezt a lónyálat szlopálnod, amíg fiatal vagy és sportolsz, de amint leállsz a mozgással és tovább iszod ezt a szart, elkezdesz hízni, és csak hízol and hízol and then finally you will die. A csávó kb. minden második mondatának ez volt a vége. Az utolsó nagy poénja a corridor of death volt, a halál folyosója, ahol néha előfordulhat a halálos szénmonoxid. Régen mindig kanárikat reptettek be, és ha a kisállat megdöglött odalent, beküldtek mégegyet, aztán mégegyet és mégegyet, amíg vissza nem jött egy. Aztán lementek a folyosóra, összeszedték a madárkákat, majd  mentek a sörfőzdét megnézni. Miután megvolt az egy perc néma csönd is a madárkákért, elmondta, hogy természetesen ma már nem kanárikat használnak, hanem… és itt azt vártam, hogy legalább gyertyát mond a csávó, de nem: Of course now we use seaguls! 🙂 Ezen nagyon nevettünk Nándival, mert mostanra igencsak tele lett már a hócipőnk az errefelé igen idegesítő, sipító hangot hallató tengeri madárból.
A sörgyárlátogatás persze mi mással végződhetett volna, mint sörkóstolással. Az árban benne volt egy kis ajándékcsomag (törölköző, felespohár, kitűző) és legvégül egy jó pofa sör is. 🙂 Hatalmas mosollyal az arcunkon ültünk le egy asztalhoz a korsó sörökkel. Én egy Hakoon nevű “sörök királyát választottam, Nándi pedig a jegesmedvesört, az Artic Beer-t. Persze ittunk már jobbat is, de itt, közel a világ végéhez, sok ezer letekert kilométerrel a hátunk mögött, letörölhetetlen mosollyal és hatalmas áhítattal kortyolgattuk a sörünket a  világ legészakibb sörfőzdéjében. Mi is lehetne számomra nagyobb öröm, imádok utazni, biciklizni és sörözni. Ez a három most tökéletes triót alkotott.
A sörlátogatás után visszamentünk a bringákért, kifizettük, megköszöntük a munkát, és legurultunk vissza a városba. Tolgrim-ról még mindig semmi hír nem volt, ezért úgy döntöttünk, hogy bevásárolunk, majd kitesszük magunkat a templom előtti kis parkba, és csak hájpázunk, pihenünk és élvezzük a létet Tromsøben. Ez így is történt, kivéve ugye a döglést, mert az nekem sohasem megy 2 percnél tovább (kivéve, ha elalszom, akkor akár több mint 10 órát is megy…), ezért persze nekiálltam egyből egy jó kis pörköltet elkészíteni a fűben a két gázfőzővel. No, hát ez is nagy buli volt! 500 forintos, hideg Artic Beer-t kortyolgatni, ülni a fűben Tromsø-ben, idefent messze északon, a napsütésben… Ha jobban belegondolok, minden csak azon múlik, hogyan éljük meg. Itt a világ végén, ennyi közös élmény és kilométer után persze hogy minden apró dolog már hatalmas buli nekünk, ha akarjuk, ha nem, mindent úgy élünk meg, mert annyi sok minden van már bennünk. De úgy hiszem – remélem – majd otthon is lehet nagy bulit csinálni bármiből, egyszerűen a Dunaparton, jó társaságban lenni, sütögetni, főzőcskézni… Igen, azt hiszem, az is nagy buli lesz majd! 🙂
Na de ne szakadjunk el Tromsø-től, és nehogy azt higgyétek, hogy akármiféle honvágy tört volna rám, mert abszolút élveztük az ottlétet, már-már hihetetlen jó volt elkölteni azt az egy órácskát és az estebédünket abban a parkban. Tolrgrim még mindig nem írt, tehát még mindig nem oldódott meg az autó probléma. Akkor tehát nem maradt más hátra, mint a libegőt is bevenni. 70-ért, mert kicsit újra diákok lettünk, ahogy a nap elején István javasolta. Nem is volt belőle gond, remek volt diáknak lenni és igazolvány sem kellett hozzá. Amíg libegőztünk, a cuccokat is lent hagyhattuk a lifteseknél, mint mindenütt mindenki, itt is nagyon készségesek és segítőkészek voltak. Odafentről csodás kilátás tárult elénk Tromsø-re, beláttuk az egész szigetet amin a város elterül, a fjordot, a két híddal és persze a Norvégiában mindenütt elmaradhatatlan háttérrel, a havas hegyekkel. 🙂 Sétáltunk kicsit odafent Nándival, körbejártuk kicsit a környéket, hagytunk lemenni két kabint, majd a harmadikkal mi is visszatértünk a tengerszintre.
Végre írt Tolgrim, hogy sikerült megjavítattni az autót és már úton vannak Tromsø-be, éjfélre itt lesznek. Addig volt még pár óránk, ezt arra használtunk, hogy bevásároltunk egy Sparban a továbbiakra (jó kis ocsó, saját márkás “First Prise” cuccokat), majd kiültünk a kedvenc parkunkba a templom elé, de most nem a fűbe, hanem a padokra. Nándi a térképeket bújta, szereztünk egy füzetet még reggel Norvégia összes kempingjéről, ezeket figyelte,  hol melyik jön majd nap végére nekünk, s mennyibe kerülnek. Ha minden jól megy, holnap este összesen 40 koronáért, azaz 1200 forintért fogunk sátrazni. Jogos a kérdés persze, hogy mi a francért adunk pénzt – ha keveset is – sátrazásért egy olyan országban, ahol él a szabad területfoglalás joga egy éjszakára?! Több mint 80 napja úton vagyok. így nem olyan tréfás már a nomád lét. Az alapelv jó dolog volt, spóroltunk vele egy csomó pénzt és izgalmasabb is volt az elején, de így ennyi mindenen túl már hülye lennék nem kiadni 600 forintot azért az asztalért, székért, mosogatóért, konnektorért, netért, a + 300 forintos 5-8 perces forró zuhanyról nem is beszélve. Szóval Norvégia az olcsó, ugyanakkor számunkra összkomfortos kempingjeivel csúnyán áthúzta a számításainkat a “Szállásra nem költünk” alapelv terén. 🙂 Ami igazából nem baj, mert ~7000km után nem kell már önsanyargatnom magam a nomád élettel ahhoz, hogy átérezzem, micsoda nagy utat tettünk meg. Forró zuhany és elektromos áram ide vagy oda, a sátrazás sátrazás marad.
No de már megint elkalandoztam. Az előbb ott tartottam, hogy a parkban naplót irogattam, amíg Nándi tervezte a következő napokat. Nem voltunk itt zavartalanok, mert minden 10 percben megtalált minket valami részeg figura. Volt egy pár, a fickó méltatlankodva magyarázta, hogy egyszer már meg is verték, mert a sirályokat etette… Hálisten a felesége hamar elrángatta tőlünk, még mielőtt ez nekünk is megfordult volna a fejünkben. Aztán jött egy magát jugoszlávnak valló krapek, majd egy bringás csaj. Na ő nagyon be volt nyomva, csodálkozott egyet a túránkon, aztán elmesélte, hogy hogyan lopták el itt Tromsøben egy koncertről a bringáját. Azóta használ zárat.. Ja, oké! 🙂
Végül a sok részeg focidrukker után Tolgrim is megérkezett. Felsétáltunk a lakásához, ahol ledöglöttünk a nappaliba és még vagy 2 órát dumáltunk lefelékvés előtt a HD csatornás Discovery Channel előtt. Igen vicces volt életemben először látni ezt a csatornát úgy, hogy előtte csak egy paródiát láttam róla. 🙂 Tényleg olyan volt, mint a vicces kisfilmben: mindent felnagyítva, fantasztikusnak előadva mutattak be, jó kis amerikai stílusban. Erősen mosolyogva néztem a műsort a nagyfelbontású tévén a falon. Tolgrim kapcsolta be, mi nem kértük, de nem is szóltunk érte, egyszeri tapasztalatnak épp jó volt, és elég is. Ha nekem lesz is ilyen fali tévém valaha az otthonomban, tuti a saját tájfotóim fognak forogni rajta, s nem valami ilyen idióta csatorna… 🙂
Azért persze közel sem csak a tévét bámultuk, közben beszélgettünk is Couchsurfingről, a környékről, meg minden féléről… Tolgrim elmesélte, hogy voltak fent a hegyekben horgászni egy elhagyatott tónál. Először az aszfaltút végéig kocsival, majd kajakokkal egy folyón, legvégül pedig gyalog fel a hegyre, ahol aztán csak ők voltak az összes halra. Azért az nem lehet rossz érzés, ha ezt bármikor, bármelyik hétvégén meg tudod tenni a nyáron, csak odébb kell ruccanod pár kilométert, közel a természet, méghozzá nem is akármilyen értékekkel teli.